1.

LENA

– Elfogni! – üvölti egy őr, de mindhiába. Vörös folyadék fröccsen a torkából, és már csak a nyöszörgését hallom, mialatt apám élettelen teste mellett rogy össze.

Arrébb lépek, nehogy a zöld ruhám még koszosabb legyen. Már így is piros foltok sorakoznak fel a szegélyén, amik egyre kisebb pöttyökben érnek a mellkasomig. Letörlöm a folyadékot az arcomról, savas illata felforgatja a gyomromat.

– Hercegnő, menekülnie kell! – ragadja meg a karom a királyi őrség egy tagja. Akkora a zaj, hogy nehezen fogom fel a szavait. Kardok csattannak össze, még a fogam is belefájdul a pengék siklásába. – Elnézést kérek a modortalanságért, de ez most fontos!

Megragadja a karomat és ráncigálni kezd. A falhoz présel és nekem dönti a testét, úgy vezet végig a folyosón. Nekimegyek az egyik festmény kidülledő keretének, ami a néhai uralkodói családot ábrázolja.

– Meg fogom önt védeni, felség! – lihegi az őr.

Figyelem a homlokán verejtékező cseppeket és a ráncokat a homlokán, amik egyre csak mélyülni látszanak. A páncélja olyan intenzíven súrlódik, hogy már én érzem kényelmetlennek.  

– Erre! – A szobalányok szárnya felé terel, majd hirtelen megáll. Kapkodva emeli fel a kezét, szitkozódva simít végig a kövek között futó réseken. Vajon fél? Vagy engem akar mindenáron biztonságos helyre vinni a lázadás elől?

– Megvan! – kiált egy megkönnyebbült sóhajjal, mialatt megnyom egy alig észrevehető, sötétebb árnyalatú kődarabot. Mély, tompa kattanás visszhangzik a fal mögül, aztán lassan elmozdul a helyéről, és a porfüggöny mögül egy kis rést tár fel.

A férfi nem kérdez és nem foglalkozik az etikettel, egyszerűen csak behúz a szobába és ránk zárja a rejtett ajtót.

– Hol vagyunk?

– A király titkos dolgozószobájában, felség.

Az őr leveszi a sisakját.

– Csendben kell maradnunk, különben ránk találnak – magyarázza, és megrázza az izzadságtól nedves haját. – Elnézést kérek a higiéniámért.

– Engem nem érdekel az etikett – felelem monoton hangon, aztán azonnal ráharapok a nyelvemre.

Lena, nem ezt tanították neked!

– Vagyis… – Visszább veszek az orgánumomból, és igyekszem lágyabb tónusban megszólalni. – Harcból jöttél, nyilván megizzadtál.

Az őr meggyújtja az asztalra tett gyertyát, mialatt válaszol.

– Igen – bólint, majd felszegi az állát. – De tudja, engem nem érdekel, ha felséged nem képes érezni. Nem kell megváltoztatnia a válaszait ezért. Most már ön a királynő.

Királynő… Nem hiszem, hogy belőlem valaha uralkodó válhat. A népem sosem látott, és okkal. Lelketlenként nem tölthetem be királyi szerepemet, és nem válhatok az auralinok forrásává.

– De… tényleg nem szomorú? – tapogatózik mélán, mialatt a reakciómat figyeli. – Most mészárolták le a családját, és talán élete legnagyobb háborúja vár önre!

– Nem.

De ettől még sose fogom elfelejteni. Ahogy Merlon gróf, a legbefolyásosabb nemes váratlanul belép a terembe, és figyelmeztetés nélkül átszúrja anyám szívét.

– A túlélésem nem szolgálja a stabilitást – suttogom. – A létezésem káros, és nem vezet a békéhez, amiben a nép reménykedik.

– Téved! – emeli rám az őr morcos tekintetét. – Csak az ön vérvonala képes féken tartani a kórt! Szükség van önre!

Magabiztos hanglejtése erős lihegésre vált, amikor a kőfal megmozdul, és fekete páncél zörög át a nyílásán.

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Merlon is egy auralin. Biztos megérezte az egyikünk lelkét.

Csendben tűröm a sorsomat. Lassított felvételben nézem végig az őr halálát, és a fájdalomittas nyögésében rezzenéstelen arccal meredek a rám irányított kard hegyére, amin megcsillan a gyertyafény.

– Ő az? – mér végig az egyik. A sisak tolla a feje mozgására libben.

– Biztosan – szól a másik. – Nézz rá! Csak a hercegnő nem sikoltana egy vérengzéstől.

Ezzel nem vitatkozom.

– És attól sikoltana, ha én…

– Elég!

Azonnal felismerem Merlon hangját. Kihúzom magam, úgy állom a gyötrő, lenéző és ellenséges tekintetét. A nemzet színet viseli, azonban bemocskolja az anyám ellen elkövetett bűnének múltja.

– Eltharia hercegnője – hajol meg előttem. Még úgy is felismerem a gúnyolódását, hogy sosem tapasztaltam az érzést. – Hálásan köszönöm, amiért elhozza nekünk az Astradoniával kötött békét!

– Miről beszél? – húzom össze a szemem. – A két ország évszázadok óta harcban áll egymással.

 Merlon elvigyorodik, hiányzó fogsorát még a nagy bajsza sem tudja eltakarni.

– Vihetitek!

A mellettem álló harcos felemeli a kardját, és mielőtt kivédhetném, a markolattal eltalálja a halántékomat.

—

– Óvatosan dobáld, he! A császárnak élve kell az asszony!

Erős tájszólás és büdös lehelet ébreszt még azelőtt, hogy rádobnának valami keményre, és beütném az oldalamat. A fájdalom hol a fejemben, hol az oldalamban jelentkezik.

Lement a nap, a kis lámpás fénye pedig nem elég, hogy tisztán lássam az elrablóim arcát. Fekete páncélt hordanak, így biztosan a szomszédos császárság, Astradonia katonái. Megkerülik a szekeret, a lovak nyerítésben köszöntik őket elől.

– Hová visztek? – szólalok meg a nyelvükön. A hangom nem halk és nem is bátortalan, sőt, magamhoz mérten követelőzőnek tűnik. Válasz helyett viszont csak egy szemforgatást kapok.

– Nézd, most felébresztetted, és hallgathatjuk a sikolyait! – panaszkodik az egyikük.

– Nem fog ez sikongatni! – mondja a másik, miközben állával felém bök. – Ez itt nem érzi még a lábszagát sem!

Valamelyikük meglengeti a kantárt, mire a lovak ügetésbe fognak, és a szekér elkezdi dobálni a testemet. A kezem meg van kötve a lábammal együtt, így inkább hozzá préselődöm a szekér falához, nehogy leessek.

– Minek beszéli a nyelvünket? – morog mindkettő.

– Tudnia kell, különben hogy menne a császárhoz?

Szóval esküvőre visznek. Kellemes.

– Minek a császárnak ez? – Gyanítom, az „ez” én lennék. – Ez már a harmadik felesége!

– Neki csak menyasszonya volt eddig! – javítja ki a másik. – És ha jót akarsz magadnak, nem kérdőjelezed meg a császárt!

– Miért nem?

– Azt hallottam, hogy megeszi azoknak a húsát, akik felidegesítik! – suttogja, így még nekem is közelebb kell hajolnom, hogy értsem.

– Komolyan ennyire rettegtek a császártól? – vonom fel a szemöldökömet.

– Neked is kéne!

– Ő is csak egy ember, mint te vagy én – vonom meg a vállam. – Mindegyik pletyka róla badarság.

– Na majd meglásd’, hogy… Aú! – csap rá a fejére a másik.

– Te ostoba, mit mondtam a császárról?! – förmed rá visszafogott hangon. – Meg akarsz minket öletni?!

– De hisz ez azt mondta…

– Fókuszálj a parancsra! Elvisszük a császárhoz, és nem foglalkozunk azzal, mi lesz az asszony sorsa!

– Jó’van! – bólint rá a másik, és visszafordul a lovak felé.

Úgy tűnik, ezzel lezártnak tekintik a témát, így inkább a környezetemre figyelek. Ha összepréselem a szemem, a közelben néha kirajzolódik egy fa, egy épület vagy valami állat. Annyi bizonyos, hogy már elhagytuk Eltharia határát, és Astradonia területén vagyunk.

Elszökhetnék, de feleslegesnek tartom. Hová menekülhetnék? És egyébként, mi elől? Egy császártól, akinek élve kellek a békéhez? Ha megkértek volna, akkor is vállalnám ezt az alkut. A béke az én érdekem is.

Mindig az ország jólétét tartsd a szemed előtt, és akkor nem leszel érzéketlen a szemükben. – hallom anyám intését a fejemben.

A császár nem biztos, hogy rossz, hitegetem magam. Rólam is sok szóbeszéd kering, de a fele nem igaz. Majd akkor tudom meg igazán, ha odaértünk.

Összébb húzom magam, és átölelem a térdemet, mialatt a gondolataim visszaterelődnek a puccshoz. A nemesek át akarják venni Eltharia irányítását. Nem – javítom ki magam –, már sikerült nekik. Remélem méltó temetést szerveznek a szüleimnek, és az illemhez mérten beszélnek majd róluk.

Ameddig jól végzik új feladatukat, esküszöm, én sem avatkozom bele.