Alexander, a rettegett „Kobra”, a Serpentim maffiaszervezet könyörtelen vezére. Vasmarokkal irányítja New York alvilágát. A szerelme halála óta számára a kontroll nem választás, hanem létkérdés.
Livia Soren múltja tele van törésekkel és kimondatlan titkokkal. Kobra karjaiba menekül egy kényszerű alkuval: védelmet kap információkért cserébe. Elindul egy veszélyes színjáték a maffia elitje előtt, és miközben lövések dördülnek, árulások szövődnek és a múlt kísértetei egyre közelebb lopakodnak, Alexandernek döntenie kell: megőrzi a birodalmát, vagy kockára tesz mindent a vörösbegyért?
A következő dalok inspiráltak írás közben – pont ezért ajánlom neked is! 🙂
Michael Bublé – Feeling Good
Everybody Loves An Outlaw – I See Red
THE VILLAIN IS YOUR VALENTINE
NEONI – Darkside
Billie Eilish – you should see me in a crown
Rihanna – Love the Way You Lie
Taylor Swift – I Did Something Bad
Taylor Swift – Look What You Made Me Do
/A logó szerzői jogvédelem alatt áll!/
A vörös a kedvenc színem. A szenvedély, a hatalom, a düh és a bosszú keveréke, fűszeres aromával, ami végigcsorog a kád peremén. Ahogy vízzel keveredik, az addig tiszta felszínt saját képére formálja, és bemocskolja a tisztaságát.
Mert a vörös a legerősebb szín a világon. És a vörös az én színem.
Elégedetten teszem vissza a revolveremet a tokjába. Ez a fegyver már régóta hű barátom, szentimentális okok kötnek hozzá. Például ezzel a pisztollyal ölték meg az anyámat, és bosszúból ugyanezzel vetek véget minden mocsok életének, akinek valaha köze volt hozzá. Az apám pisztolya, amit fiatalkorában sokszor maga mellett tartott, és annak a bizonyítéka, hogy ő is szerepet játszott mindabban, ami tönkre tette az életemet.
– Alex! – hallom meg a legjobb barátom és jobb kezem hangját. Eathan sietős léptekkel trappol fel a lépcsőn, majd befordul, és a nyitott fürdőajtóban megáll.
Nem kell hátranéznem, hogy tisztában legyek a reakciójával. A kádban fekvő férfi fejét golyóval lőttem szét, cafatok és vér áztatja a fehér kerámiát, ami még a padlóra és a csempére is jutott. Grimaszba fordul a szám, mégis hiába marja orromat a szobában kavargó bűz, örülök a látványnak.
– A szag alapján van egy sejtésem, mit látnék, ha most kinyitnám a szemem… De Jézusom, haver, mit tett ez a szerencsétlen, hogy így végezte? – szörnyed el Eathan.
– Beszivárgott a szervezetembe, és információkat osztott meg apámmal a Serpentim működéséről.
Mély levegőt vesz, a vas és a holttest erőteljes szagától öklendezni kezd.
– Mindjárt hányok!
– Mit keresel itt, Eathan? – kérdezem kimérten, ahogy felé fordulok. Valóban háttal áll nekem, még a tarkóján is látom a sápadtságát. – Mondtam, hogy ha nem akarsz tanúja lenni ilyesminek, ne gyere utánam.
– Ez most fontos! – feleli undorodó hangon. – Gerardo követet küldött Spanyolországból. Beszélni akar veled – közli gyorsan, majd még hozzáteszi: – Basszus, ki kell jutnom innen!
Sietve veszik el a látóteremből, én pedig lassú léptekkel követem őt a hallba. Utamat falra szegezett családi fotók kísérik. Egy feleség, egy gyerek, egy kutya. A kádban fekvő rohadéknak tényleg mindene megvolt. Ő mégis a maffiát választotta, csak úgy, mint ahogy apám tette annak idején.
Nem sokat tudok Alessio Gorrison életéről, hiába vagyok a fia. Árvaként került a Gonsales család gyámsága alá, így lett a spanyol maffia tagja. Aztán a hataloméhsége az olasz felmenőihez vezette, és miután maga ellen fordította a Cosa Nostrát és a spanyolokat is, megölette anyámat. Ezután Amerikába menekült velem és az öcsémmel, hogy kiépítse legális nagyvállalatát. A testvérem már New Yorkban nőtt fel, így semmit sem tud arról, ami köztem és apám közt zajlik. Jobb is így.
Az előtérben találom meg Eathant és még két emberemet. A korábbi képeken látott nő és kisfiú zokogva néznek rám, arcuk elsápad a látványomtól. A nő szeme kikerekedik, a teste megdermed, mintha attól tartana, hogy egyetlen mozdulat a végzetét jelentené. Pedig nem szándékozom ártani nekik. Semmit sem tettek ellenem.
Biccentek az embereim felé, ebből már tudják, mi a feladatuk. Olyan helyre viszik az anyát és a gyereket, ahol új életet kezdhetnek. Lakást és kezdőtőkét kapnak tőlem, cserébe a hallgatásukért és azért, hogy ne térjenek vissza.
Elsétálok mellettük, és kilépek az ajtón. A hűvös őszi szél belekap a hajamba, én pedig mélyet szippantok belőle, hogy kicsit kiürítse a vér szagát az orromból. Beszállok az autóba, aminek volánja mögött Eathan vár rám dörmögő motorral.
– Vigyél a Serpentim villájába! – adom ki az utasítást.
– Nem hallottad, amit mondtam az előbb? Gerardo Gonsales beszélni akar veled.
– Nem – javítom ki. – A küldönce akar beszélni velem, ami nem ugyanaz. Bármit is akar, mondja el ott, ahol én akarom.
Eathan felém fordul, kezével a kormányra támaszkodik. Megnyitom a telefonomat és a kapott SMS-eket olvasgatom, nem törődve a dühével, ami most eltorzítja az arcát.
– Tudom, hogy haragban vagy vele, de akkor is a bácsikád. – A mostoha bácsikám, apám fogadott fivére. De nem hagy lehetőséget, hogy beleszóljak a szavába, mert azonnal folytatja. – Addig nem állhatsz bosszút a Cosa Nostrán és apádon, amíg ellenséges vagy a spanyol maffia donjával. Akár tetszik, akár nem, szükséged van Gerardo hatalmára.
Bassza meg, tudom, és ez bosszant a legjobban. Volt idő, hogy szövetségesek voltunk Gerardóval. A kettőnk gyűlölete apámmal szemben összekovácsolt minket. Együtt meghódítottuk az olasz maffia nagyját, csak a Cosa Nostra leigázása maradt hátra. Viszont Valeria, a lánya és egyben a menyasszonyom meghalt két évvel ezelőtt, Gonsales pedig engem hibáztat érte. Jogosan. És hiába mar érte a bűntudat, ez nem hozza vissza az életbe a lányát.
– Meg kéne beszélned vele a dolgokat, Alex – próbálkozik újra Eathan. – Ha elmagyaráznád neki, hogy nem te tehetsz a történtekről, talán megbocsátana neked.
Felsóhajtok válaszként. Lezárom a telefonomat, amúgy sem tudok koncentrálni az üzenetekre. A zsebembe dugom a mobilt, majd kényelembe helyezem magam az ülésen.
– Akárki is ő, ez még mindig az én területem – felelem, elrejtve a belém költözött gyászt. – Ha ideküldi az emberét, akkor küldje oda, ahol én vagyok. Nem fogok ugrálni a kedve szerint. Lehet ő a spanyol don, de itt Amerikában én vagyok a király.
– Akkor ennyi? Mondjam meg, hogy ha át akarja adni az üzenetét, el kell mennie az ellenséges csapat főhadiszállására?
– Ez gondot jelent? – A kérdésem inkább fenyegetés, mintsem baráti érdeklődés, és ezt Eathan maga is megérzi rajtam, mert azonnal megtekeri a kormányt, és kiáll a parkolóhelyéről.
– Tudod, jobban bírlak, mikor a haverom vagy, és nem Kobra, a maffiafőnök – morogja az orra alatt, ahogy rátapos a gázra. Hamar elhagyjuk az ellenséges területet, a sztrádán száguldunk New York Sugarloaf Hillje felé, aminek legmagasabb pontján a Serpentim villa áll.
Klasszikus szinfónia tölti be a művészeti központ hallját, mialatt a személyzet ragyogó mosollyal köszönti a vendégeket. Többeket felismerek, de akadnak újoncok és katonák , akik arcát jelentéktelenségük okán képtelen vagyok felidézni. A férfiak fekete vagy sötétkék inget vettek fel, szmoking és lakkcipő teszi kellemesebbé a romlott külsőjüket. Helyes. Aki alattam dolgozik, annak adnia kell magára. Az pedig, hogy semelyik ellenségem sem merte felvenni a színemet, csak bizonyítja, hogy tisztában vannak a határokkal. A vöröset csak én hordhatom.
Erre a gondolatra végigsimítok a burgundi ingemen. A vállamat mozgatva rakom helyére a szmokingomat, majd lehúzom a pezsgőm maradékát.
– Kér még egy pohárral, uram?
Charles, a komornyikom, mosollyal nyújtja felém a tálcát, amin ott buborékolnak az italok. Negyvenöt fokos meghajlással, bájjal, mégis férfias attitűddel. Egyszóval tökéletesen. Ez előcsalja a szemem körüli mosolyráncokat. Emlékszem, amikor annak idején könyveket tett a fejemre, és pálcával csapott a körmömre, ha nem hajoltam meg minimum ilyen szinten, ha nem szebben, mint ő. Az illem mellett táncot is tanított nekem, és arra is kitért, hogy megismerjem a nagy emberek neveit, ami nem csak az üzletre tért ki. Hála neki Pietro Metastasio vagy Shakespeare több számomra, mint egyszerű irodalmár.
– Ha nem tőled tanultam volna az illemet, most le lennék nyűgözve – jegyzem meg, ahogy leveszem az egyik kristálypoharat a tálcáról. A fém és az üveg koccanása alig hallható az egyre mélyebb beszélgetések morajában.
– Köszönöm, uram! Bár, hadd jegyezzem meg, hogy fiatal korában ön még hallásból sem ismerte ezt a szót, így a dicsérete inkább ironikusan hat az öreg fülemnek.
Felnevetek, amit Charles egy mosollyal viszonoz.
– Igazad van. Valóban a nevelésednek köszönhető, hogy igazi úriemberré váltam.
– Azzá vált volna, uram? – incselkedik tovább Charles, megemelve vastag, ősz szemöldökét. – Én csak egy elkényeztetett csirkefogót látok, aki most kivételesen jól öltözött fel.
Ha más mondana nekem ilyet, a fejébe repítenék egy golyót, de a komornyikom apám helyett is apám volt, így az ilyen pajkos intéseket elnézem neki. Ő volt az is, aki megtanította, hogy az ízlésficam a második legrosszabb ficam az izületi után . Gyerekként nem, ma viszont már egyet tudok érteni vele. A leghűségesebb alkalmazottam, aki a halálba is követne egy zokszó nélkül.
– Elment már? – váltok témát, amitől komolyra fordul a légkör.
– Még nem, uram. Mr. Eagle rögtön szól önnek, ha végeztek.
Charles feszültsége engem is hamar azzá tesz. Kihúzza magát, a mosoly lehervad az arcáról, mintha ott se lett volna. Merev izmai készenlétet sugallnak, és a szeme sem rebben, amikor a mellette tartott tálcáról egy vendég levesz két poharat. Lehet hetven felett, lélekben most is az a férfi, aki a maga korában elnyerte a katonaság legjobb tűzszerész titulusát, én pedig nem lehetnék büszkébb, hogy tőle tanultam meg lőni.
– Ha Eathan van Gerardo követével, akkor nincs gond – zárom le a témát, mert tényleg így is gondolom.
Miután visszautasítottam egy hete a találkát a spanyol don küldöncével, kénytelen volt megjelenni a partimon. Nem számítottam rá, hogy egyedül belép egy helyre, ahol több tucat ellenséges maffiózó tartózkodik, de mi tagadás, tetszett a merészsége. Mosollyal az arcomon üdvözöltem, és meg is hallgattam, mit akar. Elég nagylelkű voltam, ami azt illeti, ő mégis megfenyegetett. Még hogy tönkre fognak engem tenni! Ha! És mégis hogyan? Egész Amerika és az olasz maffia fele alattam szolgál. Csak idő kérdése, mikor ülök a spanyol don székébe.
Nem voltam hajlandó ezek után egy szobában maradni a palival, így a dühömet lenyelve hagytam el az irodámat. Eathan maradt ott vele, hogy végighallgassa az ajánlatát. Megelőlegeztem a dolgot, és SMS-ben értesítettem a barátomat, hogy elvből mondjon nemet. Ennek már húsz perce.
Kortyolok a poharamból, majd visszateszem a tálcára, ahogy elhaladok Charles mellett.
– Uram? – Szabad kezével megragadja a karom, hogy megállítson. Halkan, de érthetően teszi fel a kérdését. – Feszültnek tűnik. Készítsek önnek fürdőt ma este?
Kódolt kérdés, ami nem lep meg ma este. Ez az évenkénti gála, ahol a maffiózók összejönnek, és hidegháborúban mutatják meg a hatalmukat. Az este, ahol új szövetségek köttetnek és fenyegetések lengik be a helyiséget.
Egy szóval ma este bárki meghallhat, és könnyű másra kenni.
– Nem – felelem nyugodt, de feszes hanggal. – Ma zuhanyozni fogok.
Vagyis ma fegyverszünetet tartok.
Sőt, ami azt illeti, az este célja, hogy magam mellé állítsak minél több ellenséges bandát. Hiába a Serpentim a legnagyobb gang, akadnak olyanok, akik nem hajlandók nekem dolgozni. Muszáj elnyernem a bizalmukat. Ahogy látom, a csapatom már el is kezdte – a Serpentim bandáinak vezetői mosolyogva és tekintélyparancsolóan építik kapcsolataikat, pont, ahogy kértem tőlük. Helyes. Minden a terv szerint halad.
Ahogy telnek a percek, a vállam is egyre ernyedtebbé válik. Az agyam lenyugszik, a gondolatok lassabb tempóban járnak a fejemben. Bőven akad lehetőségem, hogy jobban szemügyre vegyem a berendezést.
A személyzet kitett magáért. A parketta tükröződve visszaveri a csillárok fényét, a szőnyegeken egy porcicát sem látok. Mindenhol vörös és bézs uralkodik, jelezve, ez az én birodalmam. A bejárat felett és a szalvétákon még a Serpentim címere is visszaköszön – egy kobra végtelen jelben kúszva. Eathan szervezte az egész partit, ő nagyon ért az ilyesmihez. Most sem csalódtam az ízlésében, még úgy sem, hogy hajlamos túlzásokba esni. Például a rákfalatkákat érdekes választásnak tartom, bár az is igaz, hogy a pogácsát keveseltem volna.
Ahogy járkálok és figyelem az embereimet, néhányan köszönnek, hogy letudják tiszteleti köreiket felém. Az egyik a lehetséges üzletekről mesél, más a feleségét mutatja be, és akad, aki a ribancát akarja eladni nekem, én viszont egyikre sem figyelek igazán. Szememmel Gerardo küldöncét keresem. A fenyegetését, bármennyire is elképzelhetetlennek tartom, nem hagyhatom figyelmen kívül. Az is lehet, hogy mégsem egyedül érkezett. Fél óra elteltével sem látom Eathant vele, és ez aggasztó. Nem hazudok, ha azt mondom, több emberemet is ráállítottam a keresésükre. Nem bízom Gerardoban, az is lehet, hogy mindvégig a meghívómra várt, és egy csapdát állított fel nekem ma estére. Nevezzenek paranoiásnak, de az ösztöneim még sosem csaptak be. Akkor is arra kellett volna hallgatnom, amikor Valeria…
Nem, most nem gondolhatok erre. A bűntudatnak nincs helye ezen a bálon.
– Haver! – Eathan vidáman vereget hátba, kizökkentve a gondolataimból. – Vártalak az irodádban, de ha mondod, hogy inkább nőket bámulsz, én is ide jövök! – morgolódik pajkosan. – És ne ráncold ennyire a szemöldököd, mert elijeszted vele a csajokat! – teszi hozzá az arckifejezésem láttán.
Erre csak még jobban grimaszolok. Velem szemben valóban lányok hada áll, alvilági nyelven a ribancasztaloknál pletykálnak és ismerkednek, de egyik sem tűnik úgy, mintha engem figyelne. Különben is, kit érdekelnek a nők, amikor fontosabb dolgok is terítéken vannak.
– Elment.
– El – bólint nyomatékosan. – Lenyugodhatsz, Kobra barátom.
Fapofával nézek rá.
– Komolyan, mosolyogj már! – csattan fel. – Tudod mi kell neked? Egy kaland! – örvendezik, majd a lányok felé fordítja a fejem. – Na, melyik tetszik?
Több szabály is vonatkozik a csajozásra. Az első, hogy más játékszerével nem játszunk. Vagyis a férfi engedélye nélkül egyik nőt sem lehet lefektetni. Persze, Eathan mindig azzal jön, hogy a leghatalmasabb férfival senki sem menne szembe, szóval én akár mindet betörhetném. Nem téved, a szex viszont – csak úgy, mint az alkohol és a szivar – olyan élvezeti cikkek, amikre alapjáraton nincs szükségem. Nem vetem meg az orgazmust, viszont nem is szerepel nálam az első helyen. Sosincs szeretőm és sosem fekszem le kétszer ugyanazzal a nővel. Az a férfi, akit a farka vagy egy nő vezet, nem lehet vezér. A kontroll minden szempontból fontos, így az ösztönök felett is uralkodni kell. Nem várom el, hogy Eathan megértse ezt. A világom szabályai nem vonatkoznak rá.
– Mit szólsz ahhoz a cicababához? – mutat rá egy zöld koktélruhás lányra. Alig lehet tizenhat éves, de mély dekoltázsa a köldökéig fut.
– Eathan… – figyelmeztetem a hangszínemmel. – Nem ezért vagyunk ma itt.
– Jó, tudom, szövetségek, ellenségek, üzletek, bla bla bla. Ezerszer hallottam már. De tudod, mit nem hallok tőled soha? – felvonom a szemöldököm, míg ő iszik egy korty pezsgőt. – Hogy bulizni fogsz. Hogy jól érzed magad és leszarod az egészet egy órára!
– Majd így teszek, ha nem követ árnyékként a halál.
Eathan felhorkant.
– A halál mindig árnyékként követ, függetlenül attól, mit csinálsz.
Igaza van, de ezt akkor sem ismerem be. Vannak dolgok, amikről le kellett mondanom a hatalomért. A gondtalan szórakozás ilyen. És nem adhatom meg magamnak azt a luxust, hogy vágyakozzak utána. Minden idegszálammal a Serpentim ügyeire kell gondolnom, különben nem nyerhetek.
– Menj, és élvezd ki te annak a nőnek a kegyeit – ajánlom fel. – Elintézem, hogy minden következmény nélkül megdughasd.
– Nekem nem kell olyan, akin a fél maffia átment és fiatalabb a húgomnál. Emellett szinte biztos vagyok benne, hogy nem is szívből csinálná. Szóval passzolom.
A nőkre vonatkozó második szabály: Egy asszony sosem mondhat nemet. Ha a férje vagy a rajta uralkodó férfi odaadja őt egy éjszakára valakinek, kötelessége kielégíteni a vendégét. Nem egyszer kellett végignéznem olyan orgiákat, amiknek alapja szimpla megerőszakolás volt, és előfordult, hogy egy másik vezető iránti tiszteletből hagytam, leszopjon a szeretője. Sosem felejtem el az arcokra száradt könnyeket és a néma sikolyokat, ami visszacsillan az ilyen ágyasok szemében. De nem segíthetek nekik, az alvilág törvényeit még én sem módosíthatom.
Elég komoly büntetések járnak az engedetlenségekért. Az asztalnál beszélgető nők egyike sem saját akaratából van itt, ebben biztos vagyok. Bárokból, klubokból vagy borbélyházakból hurcolták ide őket. Megértem Eathan miért nem akar egyikkel sem ágyba bújni. Megannyi szexuális betegséget és traumát hordozhatnak, arról nem is beszélve, hogy a szex legfontosabb elemét hagynák ki az egész együttlétből – a két fél egymás iránti szenvedélyét.
– Jut is eszembe, a szüleim szeretnék, ha eljönnél a fogadásra, amit jövőhéten rendeznek meg Liz szülinapjára – vált témát Eathan. – Csak szűk családi kör, de mivel előszeretettel emlékeztetnek arra, hogy látták a pucér feneked, és jobb báty vagy a húgomnak, mint én, számítanak a te és az öcséd jelenlétére.
– Ott leszek – felelem azonnal.
– Szuper, az öcsédnek azért még külön szólok. – A barátom mosolya a füléig ér. – Ó, és ne autót vegyél Liznek! Beszereztem neki egy igazi bombázót!
Végigfut rajtam a hideg, mialatt az elmém visszahúz 2022. december 8-ára. Az utolsó alkalomra, amikor láttam Valeriát, mielőtt az autója felrobbant volna.
Nem, az én autóm volt.
– Alex!
Még most is érzem a súlyt a vállamon. Gerardo esélyt sem ad arra, hogy elfelejtsem…
– Alex! – Eathan valamikor elém lépett, árnyékot vet az arcomra. – Elsápadtál, jól vagy?
Felhorkanok.
– Törődj a magad dolgával, Eathan! – felelem mogorván, elrontva a hangulatot. – Inkább menj, és szólj Felixnek, hogy éjfélre tegye le az asztalomra a spanyol küldönc aktáját.
Méreget pár másodpercig, mielőtt ráncba szalad a homloka.
– Megint rá gondolsz, igaz? Haver, nem a te hibád volt!
Tudja. Minden kibaszott alkalommal rájön, ha megreped a maszk az arcomon.
– Csak. Menj – szűröm a fogam közt. Eathan bólint, tapasztalatból lép arrébb, és indul el hátra, a zárt térbe, ahová nem mehetnek vendégek. Megiszom a pezsgőm, majd még egyet és még egyet. A harmadik húzóra kezd helyreállni a lelkivilágom, és szerencsére nem erősek az italok annyira, hogy ki is üssenek. Minden rendben van. Még mindig én irányítok. Az érzéseimet is én irányítom. Rohadtul senkinek sincs hatalma felettem. Sem a férgeknek, akik most engem bámulnak, mintha attól félnének, hogy lelövök valakit, sem Gerardónak, akinek követe fennhéjázott arccal lépett be a bálteremnek berendezett hallba, hogy megfenyegessen. Egy halott nő pedig végképp nincs rám hatással.
Ezzel a gondolattal húzom ki magam még jobban, és ahogy felveszem a rideg ábrázatomat, a magabiztosság lepelként fedi el a lelkemet.
Haladjunk sorjában.
Az embereim üzleteket kötnek, pipa.
A bál makulátlanul fest, pipa.
Gerardo küldönce távozott végre, pipa.
Már csak biztosítanom kell magam arról, hogy a fenyegetésének nincs alapja.
Az irodám felé haladva figyelem, látok-e bármi gyanús dolgot. Nem csak az embereket, de a területet is nézem, hátha poloskát vagy más eszközt találok elrejtve a virágok között.
Ahogy a tekintetem átsiklik a tömegen, hirtelen megakad egy vörös ponton. Nem akármilyen vörösön. A szín szinte szikrázik a tömegben, és egy nő alakját rajzolja ki, aki lassan lépdel keresztül a báltermen. Vörös haja és tüzes rúzsa tökéletesen harmonizál az alakjára simuló ruhával. Hosszú, bokáig érő anyag, mégis – az egyik oldalon csaknem combközépig szét van szabva, hogy éppen annyit mutasson a lábából, amennyitől megemelkedik a vérnyomásom.
Széles csípője izgatóan ring, keskeny dereka éles kontrasztban emelkedik ki a körülötte lévők között. Körte formája, vastag combja és a fenekének íve azonnal felkelti az érdeklődésemet.
Lenyelem a vágyamat, és inkább a dühömre fókuszálok. Mindenki tudja, hogy a vörös az én színem. Senki sem hordhatja. Az, hogy ilyen ruhában jelent meg, csak egy dolgot jelenthet: nem közülünk való. Mozdulatai lassúak, szeme jobbra-balra cikázik, teste merev. Bárhonnan felismerem a settenkedést.
Ez a nő készül valamire. Az is lehet, hogy csak a maffiózó pasija elől menekül, de nem kockáztathatok.
Úgy kúszok utána, mint egy kígyó, nem is veszi észre a jelenlétem. Beszélget valakivel, de nem látom partnere arcát. A nő egyensúlyát átteszi egyik lábáról a másikra, mire a fenekével együtt a szívem is dobbant egyet.
Basszus, ez a vörös ruha kikészít!
Félrehúzza a szoknyáját, és előhúz belőle egy fegyvert. Pici, könnyen elrejthető. Összehúzom a szemem. Ahogy fogja a pisztolyt és átadja a másiknak, déja vú érzés fog el. Valahol láttam már ezt a kéztartást. Nem mindenki emeli fel a kisujját, miközben a markolatra fog. Lehet, hogy mégis nekem dolgozik, csak nem emlékszem rá? Nem ő lenne az első női maffiózó a kegyeim alatt, bár az is igaz, hogy terepre nem viszem őket, csak elterelésként van rájuk szükség. Nagyon kevesen képesek elsajátítani azt, amire a férfiak képesek, arra viszont tökéletesek, hogy elcsábítsanak valakit és információt szerezzenek tőle. Senki se gyanakszik egy buta libára, ugyebár.
A beszélgetőpartnere időközben elvette a fegyvert, és eltűnt a szűk folyosón. A nő körbepillant, messziről is látni az idegességét. Sietős léptekkel indul a mosdók felé, de aztán egy fickó megállítja. Látszólag nem örül neki.
Ez a nagy esélyem.
A hátsó folyosót használva kerülöm meg őket, úgy lépek be még jóval Vöröske előtt a női mosdóba. A levegőben keringő parfümparádé marja az orromat, ezért az ablakhoz lépek. Hirtelen felindulásból jöttem be ide, de ha már itt vagyok, szeretném úgy számon kérni, hogy közben nem fáj a fejem az oxigénhiánytól. A zsebembe nyúlok a kulcsért – enélkül nem lehet kinyitni az ablak zárját. Biztonsági okokból zárattam be minden nyílást, ugyanis vannak akkorák, hogy bárki kiférhessen rajtuk. Emellett golyóálló üvegből készültek, tehát akkor van hasznuk a számomra, ha zárva vannak.
Épp ezért meglepődve tapasztalom, amikor közelről észreveszem: a zárt feltörték. Az ablak könnyen kinyitható. Ráhajolok a fogantyúra, apró karcolásokat látok a felszínén. Akárki is babrált vele, értette a dolgát. Mély levegővétel kíséretében egyenesedem fel, megmozgatom a nyakamat, ami ropogással fejezi ki, mennyire feszült. Most már biztosan terveznek valamit a partimon, és nem hagyom, hogy nyélbe üssék.
Nem tudja az a nő, hogy kivel szórakozik! Ha azt hiszi, hogy egy ribanc kikezdhet velem, akkor nagyon téved!
Mire elérem az ajtót, már kellőképpen felmegy bennem a pumpa. Megragadom a gombkilincset, a bütykeim kifehérednek az erős szorításomtól, mialatt vehemens mozdulatokkal kicsapom az ajtót, és átlépem a küszöböt. Szemem végigsiklik az elmosódott báltermen, tizedmásodperc alatt reagálok a nőre, aki a mellkasomnak csapódik. Az ösztöneimre hallgatok. Az ujjaim magabiztosan kulcsolódnak a csuklójára, biztosítva, hogy ne essen el. Merev testtartásom ellenére gyorsabban száguld ereimben a vér, ahogy megérzem meleg bőrét a tenyerem alatt. És az a rohadt vörös ruhája…!
Vöröske közelebbről még szexibb. Haja hullámokban omlik a mellére, amiből igencsak kijutott neki. Nem is rejtem véka alá, hogy megbámulom. Feljebb siklik a tekintetem, ekkor skarlát ajkába harap. Elképzelem, ahogy csókjai közben befest a szájával. Elhúzódik tőlem, mintha nem bírná a közelségem. És mégis, a heves légvételeiből tudom, hogy ez nem így van.
– Jól vagy? – kérdezem nyugodt hangon, annak ellenére, hogy sok, heves természetű érzelem kavarog bennem.
Ha sakkban akarod tartani az ellenfeled, mindig tégy úgy, mintha előtte járnál egy lépéssel. Ennek tudatában erőltetek magamra egy csábos mosolyt.
Amikor végre felnéz a földről, láthatom a kék csillogásból, mekkora hatással is vagyok rá.
Bingó!
– Néma vagy? – kérdezem, a félszegsége meglepő módon szórakoztat. Az idegességtől kipirult arca csak még gyámoltalanabbá teszi a kinézetét. Ahogy elkezdi birizgálni a haját és fél a szemembe nézni, egy ártatlan vörösbegyre emlékeztet.
– Hová sietsz ennyire?
– Nekem… mosdóba kell mennem – csusszan ki a hazugság a száján.
– Annabeth!
Le sem veszem a szemem róla, míg ő a hang irányába fordul. Grimaszol, ebből gyanítom, hogy az éppen közeledő egyik katonám tart igényt a szolgálataira.
– Livia – javítja ki Johnt, amint mellé ér. – A nevem Livia Soren.
Megjegyzem, Vörösbegyem.
– Ne feleselj, ribanc!
Az idő lelassul, amint meglátom John kezét a magasban. Lefagy a hamis mosoly az arcomról, és mielőtt még végiggondolhatnám , egy lépéssel köztük termek. A mellkasom nekiütközik, az ujjaim görcsösen szorulnak ökölbe, ahogy ránézek az alattam szolgáló férfira.
– Mit képzelsz? – mordulok rá, a hangom tele van nyers erővel.
Meghökken és hátrébb lép. A szája sarkában megrándul egy szánakozó mosoly, amitől hirtelen bunyózni támad kedvem.
– Nyugi, főnök! Csak helyre akartam tenni ezt a kis… – kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze.
– Ha kezet emelsz egy lányra a partimon, egészen biztos, hogy holtan visznek ki innen! – A szavaim lassúak, jegesek. Érzem, hogy mindenki minket néz, mintha a zene is halkabban szólna.
Miért érdekel egyáltalán, hogy megüti? Nem egy ribancot vertek már meg előttem. Jelenetet rendezek valamiért, ami teljesen megszokott. Már a gondolat, hogy egy nő egy nézésével beindít, mérhetetlen dühvel áraszt el, de hogy el is vegye az eszem…! Mi a franc ütött belém?!
Vöröske – Livia – hátrébb húzódik, mintha én lennék az egyetlen akadály közte és a lehetséges szeretője között. Rá pillantok, csak egy töredék másodpercre, de ez elég ahhoz, hogy meglássam a riadt tekintetét, melyet könnyfátyolba rejt.
– Ez a nő a tiéd? – bökök állammal Vöröske felé, le sem véve a szemem erről a szarkalapról.
Azonnal bólint.
– Igen – mondja John, immáron visszafogott hangon. – Hat hónapja szereztem.
Tehát Vöröske tényleg ribanc. Vajon mi a fenéért adott egy pisztolyt a személyzetnek? Lehet, hogy az ablakon át akart elszökni?
– Hmm – nyugtázom a szavait, lezárva az előbb folytatott beszélgetésemet.
Teljes testemmel a nő irányába fordulok.
– Livia, igaz? – Bólintással felel. – Igyál velem egyet.
Egyszerre kezdenek tiltakozásba.
– Nekem tényleg mosdóba…
– De ez a nő itt az…
– Most! – A hangom nem tűr ellentmondást. John már csak azért is elhallgat, mert tudja, hogy ez az a pont, ahol jobb, ha nem próbálkozik tovább. Oldalra sandít, majd egy kis szünet után kelletlenül hátrálni kezd. A mozdulata olyan lassú, mintha azt várná, hogy megállítsam és visszaadjam neki a ribancát. De nem teszem. Ettől a ponttól kezdve ő az enyém, akkor is, ha az árulásáért megölöm az éjszaka folyamán. És véletlenül sem azért teszem ezt, hogy megvédjem az átkozott ütéseitől!
Amint kettesben maradunk, Vöröske megrezzen, és valahogy még gyámoltalanabbnak tűnik, ahogy rám néz. A szemében ott ül a rettegés, jobban, mint ezelőtt. Látom, ahogy az ajka megremeg, mintha mondani akarna valamit, de visszanyeli a szavakat.
Fél tőlem, talán jobban, mint Johntól. Egy pillanatra hagyom, hogy a felismeréstől összeszoruljon a mellkasom, majd kiegyenesedem és megkeményítem az acél szívemet. Ha tudja, ki vagyok, és ilyen hatással vagyok rá, az csak még jobb. Ki kell derítenem, mit akart elérni ma este, lehetőleg még tizenegy óra előtt.
Átvezetem a báltermen, be egy kis folyosóra. A magassarkúja kopogására fókuszálok, kiszakítva magam a sanda tekintetek hálójából, amelyek követnek minket az irodámig.
Kipp, kopp, kippi-kopp.
Benyitok a szobába, ami most üresen áll. Amint Vöröske is átlépi a küszöböt, intek az embereimnek, akik azonnal becsukják mögöttünk az ajtót.
Az ismerős berendezéstől sokkal nyugodtabbá válok. A sötét falú szoba egy bőrfotel-kanapé együttesből és mahagóni asztalból áll, azon számítógép és egy üveg whiskey, két üres pohárral.
Odasétálok az asztalhoz, és leemelem a whiskey-ről a csiszolt üvegdugót. A poharamat félig megtöltöm a borostyánszínű folyadékkal, a mozdulataim szinte rituálisan lassúak. A szemem sarkából figyelem őt. Az én gyámoltalan vörösbegyem most is azt hiszi, hogy rejtegetheti az idegességét, de a testbeszéde árulkodóbb. Az apró izomrángások, a visszafojtott légvételek, a tekintete, ami folyton a szoba túlsó végében lévő ablakra ugrik, mind azt suttogják a fülembe, hogy szökni akar.
– Ülj le, Livia! – A hangom hűvös és nyugodt, olyan, amitől még a legbátrabb ember is kétszer meggondolja, hogy ellenkezzen-e. Ő bölcsen az engedelmesség mellett dönt. – A lakatot az ablakon feltörték – kezdek bele, ahogy az italomat lögybölve közelebb lépek hozzá. – Olyan amatőr munka, hogy szinte sértésnek érzem. Láttam, hogy egy pisztolyt is odaadtál a pincérnőnek, akit az embereim már le is fegyvereztek, és szépen eltávolították. – Az utolsó információra elkerekedik a szeme, a verejték megjelenik a homlokán. Helyes. – Szóval, mi volt a terv? Azt gondoltad, hogy egy ilyen húzás észrevétlen marad? Azt hitted, ha elég csábosan mosolyogsz, el tudsz surranni, mielőtt bárki kérdőre vonna téged? Hadd áruljak el valamit, Vöröske: Az én színemet hordod. Mindenki téged bámult egész éjszaka.
És milyen szexin hordod, bassza meg!
– Én… Nem tudom, miről beszélsz!
Felnevetek. A legrosszabb, amivel előállhatott.
– Rossz válasz, Livia. Információkat akarok. Ha nem így lenne, nem akarnálak beszédre bírni. Szóval beszélj, Livia! Gerardonak dolgozol?
Kortyolok a whiskeyből, a maró íz ellenére rezzenéstelen marad az arcom. Teszek pár lépést felé, hogy közvetlenül előtte álljak meg. Csak egy méter választ el minket. A pillantása felvillan a név hallatán. Ismeri Gerardót, ez most már teljesen biztos. Azonban nem beszél, és én sem szólalok meg. A némaság lassan betemet minket, a levegő egyre sűrűbb körülöttünk. Livia arckifejezése megváltozik – keménnyé válik, leolvashatatlanná.
A fülemig ér a vigyor, amit a zöld tekintetem tesz teljessé.
Izgalmas lesz letépni róla a most magára öltött maszkját.
– Szóval ismered Gerardót. Helyes. Ha neki dolgozol, még ma este meghalsz, de ha képes vagy meggyőzni arról, hogy az iménti játékod és a fenyegetés, amit kaptam, puszta véletlen folytán történt ugyanakkor, talán megúszod élve.
Tompán hallani az intenzív hegedűjátékot a hallból, megkezdődött az est fénypontja – a híres művész, Chi előadása. Tökéletes aláfestése a mondandómnak és Livia érzelmeinek. A heves légvételek megemelik a mellkasát, azokat a csodás kebleket, amik úgy feszülnek az anyaghoz, hogy majd kiszakadnak a ruhából. A szeme rólam az ablakra ugrik, aztán le a földre, végül apró kezeire siklik. Mindketten tudjuk, hogy sakkot kapott, az arca ennek ellenére rezzenéstelen marad. Kár, hogy nyaktól lefelé képtelen elrejteni a benne tomboló vihart.
A késztetés, hogy megtörjem az álarcát, erőteljes löketként taszítja hátra a józan eszemet.
– Játszhatjuk így is – tölti be a teret a hangom, ahogy előkapom a revolveremet, és az asztalra szórom a töltényeit. Egyet visszadugok, aztán megforgatom a tárat. A gyorsan kattogó hang tompán lüktet a szívem ritmusára, majd egyre lassul, mielőtt elhalna. Mennyei szimfónia, ahogy a hegedűvel kánonban énekel. – Egy golyó. Én kérdezek, te válaszolsz. Ha úgy látom, hogy nem kapok kielégítő választ, meghúzom a ravaszt, és ha szerencséd van, megmarad az a csinos kis pofid.
– Semmiről sem tudok. Felesleges rám pazarolnod az idődet.
A revolvert könnyedén emelem fel, a fém hidege szinte belém mar. Livia előttem ül, egyetlen szó nélkül. Érzem, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereimben, amikor a fegyvert a halántékához érintem. Ujjam lassan húzza a ravaszt, mintha időt akarnék adni neki, hogy felismerje a helyzet komolyságát. A szemébe nézek, nem kell beszélnem, a fegyver kattogása mindent elárul.
– Hát szabad hazudni már a játék kezdetén? – görbül mosolyra a szám.
Meglepetésemre ő is gúnyos félmosollyal felel.
– Téged a jég hátán is elkap a napfény, mi?
Szavai jeges árként futnak végig a gerincemen. Nagyon rég nem hallottam ezt a kifejezést, és nem tetszik. Kővé dermedve tartom a revolvert, ahogy magam elé képzelem egy barna hajú lány szellemét.
– Honnan ismered ezt a szart? – vicsorgom.
– Ez most komoly? Vörös haj, kék szem… – megforgatja a szemét, mintha hülyeséget kérdeztem volna. – Tromsø környékéről jöttem. Ott elég sok a jég…
Sosem jártam Norvégiában, de azért odafigyeltem annyira a földrajz órákon, hogy tudjam, az északi térségekben rengeteg hó esik, és sokszor fagypont alatti a hőmérséklet. Bár nekem Livia festett vörösnek tűnik, a vonásai valóban hasonlítanak egy skandináv lányéhoz. Simán elképzelhető, hogy az eredeti hajszíne nem tetszett neki, a nők vagy ötven árnyalatot ismernek egy színre. Puszta véletlen tehát, hogy ugyanazt a mondást használta rám, mint annak idején Valeria is, mikor hazautazott az európai körútjáról. Ha jól rémlik, Norvégiában, Svédországban és Írországban is járt, mielőtt Londonba és később délebbre ment volna.
Val… Baszki, emlékszem, mennyire imádta a havat. Nagyon ritkán, amikor Olaszország hegységeit ellepték a fagyos könnyűséggel hulló pelyhek, hógolyóztunk és szánkóztunk is a lejtőkön. Belelökött a hóba, mire én pajkos hóangyalt csináltam, aztán fújtatott, amiért bemocskolom a tájat. Ez a halála előtti télen történt, azelőtt, hogy tudomást szereztünk volna az elrendelt házasságunkról.
Még azelőtt, hogy minden elindult volna a lejtőn a szarlavina felé.
Livia továbbra is engem néz, mikor kipislogom a szememből a keserédes emléket. Elfordulok, ezzel is időt adva magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat, és visszatérjek a jelenbe. Leülök vele szemben a fotelra, egyik kezemet zsebre dugom, másikkal a fejére célzom a pisztollyal.
– Soha többet ne használd ezt a jelenlétemben. – A hangom ridegebben szól, mint szeretném. – Kezdjük egy könnyű kérdéssel – térek vissza az orosz ruletthez. – John nekem dolgozik, de a ranglétra alján, vagyis nem sok befolyása van. Hogy szedett fel?
– Nem sok választása van egy nőnek ebben a világban.
– Nem ez volt a kérdés.
– Egy bárban leszólított.
– Melyikben?
– A Velenoban[1].
Rezzenéstelen arc, hihető magyarázat. Hiszek neki. A Veleno egyike azoknak a létesítményeknek, amik a birtokomban vannak. Simán el tudom képzelni, hogy John ott járt, és ha Vöröske valóban ribanc, akkor a legjobb helyet választotta munkaszerzésre.
– Miért rohantál a mosdó felé? Közöd van az ablakhoz, igaz?
– Pisilnem kellett – ragaszkodik az idióta sztorijához. – És mielőtt kérdezed, most is kell, csak jelenleg jobban leköt minden más.
Úgy húzom meg a ravaszt, hogy közben végig ránézek, pislogás nélkül. A kattanás utószeleként zihálni kezd, amit elégedett hümmögéssel jutalmazok. A keménység elpárolgott róla, és ott maradt az arcán a leplezetlen rettegés.
– Szüleid? – kérdezem tovább.
– Meghaltak.
– Prosti vagy?
– Ha az a kérdés, hogy pénzért árulom-e a testemet, a válasz az, hogy nem.
– Ó! – Ez meglep. – Ezek szerint ingyen osztogatod minden faszkalapnak, aki szembe jön.
– Ribinek nézel? – morog, megszorongatva az alatta recsegő bőrfotel peremét.
– Másféle nő nemigen téved ide – vonok vállat.
– Te nem tudod, milyen egyik napról a másikra élni, és attól rettegni, hogy mikor ér utol a végzeted! Vannak dolgok, amiket meg kell tenni a túlélésért!
Hoppá! A kis vörösbegy végre elszólta magát. Ez határozottan jobb kedvre derít. Megemelem a revolvert, a fejem mellett tartom, ahogy az asztal peremén könyökölök. Megvallom, már zsibbadt a karom, így tényleg szívélyesen fogadom Livia mondanivalóját.
– Kitől menekülsz, szépségem?
Vöröske szépen szedett szemöldöke ráncba szalad. Ajkát szorosan összepréseli, majd alig észrevehetően elhúzza, mintha a lehetőségeket ízlelgetné. Tekintete ide-oda siklik, néha elidőzik a faliórán. A háttérben tapsvihar, véget ért Chi előadása. Lejárt az idő és ezzel ő is tisztában van, mert végül szólásra nyitja a száját.
– Hazudnék, ha azt mondanám, véletlenül kerültem a Velenoba. És abban is igazad van, hogy szökni akartam. De nem John vagy a Serpentim elől. Sőt, igazából a te szervezeted jelentette nekem a biztonságot.
Elmélyülnek a vonásaim, ahogy összerakom a kirakós darabkáit.
– Gerardo elől bújkálsz.
Livia egy bólintással erősít rá a következtetésemre.
– Van egy közös ügyem a spanyol donnal. A részletekbe nem mennék bele, de a lényeg, hogy nemet mondtam valamire, amit nőként meg kellett volna tennem neki. – Második szabály: mindig teljesítened kell azt, amit a gazdád mond. Szigorú büntetés jár az ellenszegülésért. – Amerikáig jutottam, aztán hallottam pletykákat, miszerint a Serpentim hadilábon áll Gerardóval. Gondoltam, ha ribancként egy alsórendű mellé kerülök, eléggé elbújok előle.
– De aztán ma jött a küldönc.
– Igen. Felismertem, mikor megjelent a partin. Láttam már korábban, amikor a spanyoloknál időztem.
– És a fegyvercsere a személyzettel?
– Nem eltervezett. Elkobozta tőlem a nő, amikor meglátta a szoknyám alatt. A ribancoknál nem lehet pisztoly.
Sok kérdés kavargott a levegőben, de egyiket sem tettem fel. Az eddig kapott információk alapján Livia árvaként tengette az életét, és nem számít, miként került a spanyolok karmai közé, egy ponton besokkalt, és azóta menekül. Nem kell tudnom a részleteket. Még azt sem, hogy szerezte a revolvert. Bőven elég a rettegés a szemében, amivel rám néz. Hirtelen van egy olyan érzésem, hogy nem is tőlem félt annyira, amikor felismert, hanem attól, amit jelenthettem – egy utat Gerardóhoz. Rohadt egyszerű lenne. Fogom a csajt, és tárgyalási szándékkal visszaviszem neki. Ha ennyire kergeti, biztos nem egyszerű szopási visszautasításról van szó. De bármit is követett el, keresztbe tett ezzel a spanyoloknak, ami amatőr módon örömmel tölt el. Az pedig, hogy azóta is túlél, elismerést érdemel.
Hátradőlök a fotelben, ahogy gondolkodom. A revolvert a halántékomnak támasztom, a hideg fém turbószintre kapcsolja a fogaskerekeimet. John azt mondta, hat hónapja szedte fel Liviaet, vagyis fél éve már, hogy sikeresen éli mindennapjait nálunk. Arról nem is beszélve, hogy elég talpraesettnek tűnik ahhoz, hogy jól kezelje a nehéz helyzeteket. Nem fél a fegyveres emberektől, leszámítva Gerardót, de ez még a hasznomra is válhat.
– Dolgozz nekem – szalad ki a számon, mielőtt jobban átgondolhatnám.
Vöröske meglepett arca imádnivaló, így mosolyra görbül a szám, ahogy megismétlem.
– Dolgozz nekem, Livia. Dögös vagy, vörös, pont az esetem. Senki sem kérdőjelezné meg, miért fogadlak a szeretőmmé. Ráadásul már a hallban mindenki tudomására hoztam, hogy igényt tartok rád.
Livia felleges tekintete villámokat szór, miként felfogja a szavaimat.
– Nyugodj le, szépségem! – nevetek fel. – Neked védelem kell, nekem meg egy partner, aki megjelenik velem eseményeken és a ribancasztalnál pletykálkodik, hamis vádak elé állítva engem vagy bárokban ücsörögve információkat sajtol ki a kiéhezett maffiózókból.
– Miért akarnád rossz vagy hamis vádakba fojtani a hírnevedet?
– Ezt hívják taktikai lépéseknek. Nekem jó, ha az ellenség hisz rólam valamit, ami nem igaz. És mégis kinek hinnének a legjobban, mint a nőnek, aki az ágyamba is elér?
Tökéletes terv.
– Plusz, előfordulhat, hogy a személyes ügyeimbe is belekényszerülsz. Nem jövök ki jól az apámmal, a családi vállalkozás örököseként pedig szeretném tudni, hogy miben mesterkedik a faterom. Mindent elkövet, hogy az öcsém legyen a következő vezérigazgató, viszont őt ismerve az olyan lenne, mint atombombát dobni egy városra.
Ha eddig nem, Livia most biztos elszörnyedt a javaslatomtól. De ő is tudja, hogy nincs sok választása. Ez vagy Gerardo. Talán még a halál, de amennyit menekül, azt biztos nem akarja. És pont ettől lesz ő a legjobb a feladatra. Mert megvan benne az, ami ahhoz kell, hogy becsapjam az egész világot, és kijelenthessem: ez a nő van annyira merész, hogy felkeltse az érdeklődésemet, hosszútávon. Az én színemet hordta a bálon, közönség előtt védtem meg a kerek seggét és már tíz perce kettesben vagyunk a privát irodámban. Minden adott.
A mellkasa meg-megemelkedik a mély lélegzetvételektől, az anyag ismét harcot vív az idomoaival. Vigyorra görbül a szám, nem tehetek róla. Pár másodpercig még hagyok neki gondolkodási időt.
– Nos?
Kérdésemet lövések durranása zavarja meg. Nők sikolyai és férfiak káromkodásai szűrődnek át a falakon.
– Patron[2]! – lép be az egyik emberem, Felix. – Megtámadtak minket!
Bassza meg!
Vöröske teljesen elterelte a figyelmemet a valódi gondokról, például a fenyegetésről. Másokra is figyelnem kellett volna, basszus! Lehet, hogy a szuka csak elterelés volt?
A lövésekből ítélve nagy a káosz odakint.
Alexander, csak higgadtan – emlékeztetem magam. Lépésekben. Veszek egy mély lélegzetet, hagyom, hogy a rideg énem felszínre törjön. Itt a túlélés a tét.
Heves mozdulatokkal fordulok Felix irányába, a revolverbe sebesen elkezdem visszapakolni a golyókat.
– Hányan vannak? – kérdezem.
– Húszan biztosan! – feleli francia akcentussal.
– Készítsd elő a kocsimat!
Csak biccent és eltűnik, a cipője zaját elnyeli a kinti zűrzavar. Lángoló szemmel fordulok Livia irányába. Mikor észreveszi méregzöld szememet, magasba emeli a két kezét.
– Esküszöm, hogy ehhez semmi közöm! – mondja. Ettől csak még ingerültebb leszek.
– Ez már nem orosz rulett. Gerardónak dolgozol? – Fegyveremmel a szeme közé célzok. Az ujjam a ravaszon pihen, de még nem feszítem meg.
– Nem! – sikoltja. – Az ellenségem, mint neked! Nem tudtam a rajtaütésről, tényleg!
Előre lendülök, és olyan gyorsan kapom el az állát, hogy reagálni sincs ideje. A bőre forró az ujjaim alatt, az ijedtség gyöngyei már ott ragyognak a homlokán, de a szemében még mindig parázs lángol. Ziháltan fogadja a kemény érintésemet. – Ha hazudsz, meghúzom a ravaszt – lehelem az ajkára. Csókolnivaló és puha, a vörös csillog rajta a lámpafényben. – Vagy más módon tapasztom be a szád – teszem hozzá, szétkenve a sminket rajta. – Utoljára kérdezem. Közöd van hozzá?
– Max annyi, hogy engem keres – feleli egy röpke csend után. – De azt kétlem. Nem tudja, hogy itt vagyok. Szóval nem, semmi közöm a katyvaszodhoz.
Merész, még a halál torkában is. Ez tetszik. Beindít, ugyanakkor apró tiszteletet is kisajtol a szívemből. Megrándul a szám széle, ahogy próbálom leplezni a mosolyom. Ritka az ilyen nő errefelé. Közelségétől a bőre perzseli az enyémet, liliom illata az orromat csiklandozza. Még egy pillanatig hagyom, hogy mámorba kerítsen, majd eltolom magamtól, és az ablakhoz indulok.
– Gyere Vöröske, vagy itt maradsz.
Nem kell neki többet szólnom. Végigtopog a szobán, a szőnyegen tompább hangon, de ugyanolyan vehemensen. Ahogy elsiet mellettem, a haja éppen csak súrolja a felkaromat, egy pillanatra érzem a mozdulatának finom melegségét. Nem néz vissza, nem kérdez, csak leveszi a cipőjét, és minden tétovázás nélkül az ablakpárkányra lép. A lába alatt megreccsen a fa, de ő ügyet sem vet rá, gondolkodás nélkül lendül át az üvegen túlra.
Elvigyorodom, miközben követem őt. Nem tudom, honnan veszi a bátorságát, de valahogy ragályos. Úgy fest, mint egy ingerült hörcsög, ahogy összehúzott szemöldökkel a homokba puffan – azzal a határozott, mégis furcsán csetlő-botló bájjal, amitől az ember egyszerre akarja megsimogatni és kinevetni. Én is földet érek, a cipőm belesüpped a talajba. Livia körbe-körbe néz, keresi az említett autót, de annyi van, mint égen a csillag. Még én sem látom meg azonnal a fekete Mercedest.
– Dögölj meg! – süvíti a szél. Követem a hangot, így meglátom a félhomályban célzó alakot. Úgy vigyorog, mintha most kapta volna meg élete legnagyobb ajándékát.
Reflexből mozdulok, mint mindig. Megragadom Vöröske karját, és a földre lököm, mielőtt eltalálná őt a golyó. A combomat súrolja, de az adrenalin a legjobb fájdalomcsillapító. Kibiztosítom a revolverem kakasát, és célzás nélkül a spanyol maffiózó felé lövök.
Újra. És újra. És megint.
– Nyomás! – kiáltom, mikor már nem látok mozgolódást. Livia próbál felállni, de többször visszaesik, a homok hátráltat minket. Felhúzom őt, közben tolom is előre, át a ház sötétbe burkolózott kertjén. Itt már nem világítanak a lámpák, a szmogos levegőtől még a csillagokat sem lehet kivenni az égen. Az orromig se látok el, de ez nem akadályoz meg abban, hogy siessek. Pontosan tudom, merre megyek.
Mikor elérjük a kocsit, Livia kinyitja a hátsó ülés ajtaját, és beszáll. Nem érdekli, hogy a markomban marad. Az sem számít neki, hogy fogalma sincs, merre megyünk. Remeg a teste, és nem én vagyok a rettegésének forrása.
Mellette foglalok helyet, figyelem a kevés fényben minden rezdülését. Hiszek neki. Akármi is van közte és Gerardo között, nem akarja, hogy megtalálják. Még arra is képes, hogy a Serpentim donjának autójába üljön.
Meg akarom védeni. Mindent tudni akarok róla és ki akarom használni, amit nyújtani tud.
Ahogy a motor felbőg alattunk, és elindulunk, abban bízom, hogy az embereim megoldják a most kialakult helyzetet, és mindenkivel végeznek odabent. Nekem akaratlanul is új célpontom lett: Livia Soren.
[1] olasz szó, jelentése: méreg
[2] Főnök!
Az adrenalintól a szívem továbbra is hevesen ver, minden áthajtott buckával egyre vadabbul dobog. A sofőröm szteppel a pedálokon, hol káromkodva satufékez a pirosra váltó lámpánál, hol tövig nyomja a gázt, hogy mihamarabb eljusson a Serpentim villába. Feltűnő is lehetne, de az államban estére mindenki így viselkedik a volán mögött.
Nem is akarok szólni, hogy lassítson. Ugyanúgy kiborult, mint én, nem róhatom fel rá, hogy valahogy levezeti a stresszt. A békepartim hatalmas káoszba torkollott. Minden, amiért ma küzdöttem, mehet a levesbe.
Ránézek a combomon ejtett sérülésre, felszíni karcolás. Legalább ennyi.
Bassza meg Gerardo és a küldönce! Biztos kinyírom, ha megint elém kerül!
És bassza meg Livia is, aki még most is gyámoltalanul ül előttem, mintha nem ő tehetne az egészről. Ha nem indítja be a hormonjaimat, talán időben észrevettem volna, mi történik. Valószínűleg érzi a bennem fortyogó indulatokat, mert összébb húzza magát, úgy néz ki az ablakon. A lámpák fénye villódzik az arcán, a nyakában csüngő nyakék úgy csillog, mint a kék szeme, ami a percek teltével egyre nyugodtabbá válik.
Valóban sérült az egóm, amiért sikeresen elüldöztek az egyik épületemből, mégis valahogy csekély ár ezért az elém táruló látványért. És ez furcsa. Nagyon, borzasztóan irritáló. Valeria óta egy nő sem tudta ezt kihozni belőlem, és annak se lett jó vége. Bármi is okozza ezt az érzést, csírájában kell eloltanom, mielőtt felégeti mindazt, amit eddig elértem az életben. Ha csak még egyszer hagyom, hogy ilyesmi megtörténjen, borul az egész terv, és nem csak apám cégét bukom, de Gerardo területeit is.
A legegyszerűbb az lenne, ha hagynám, hadd menjen útjára. Elvégre Vöröske bújkál, és most, hogy rátaláltak, a legcélszerűbb az lenne, ha tovább állna. Ugyanakkor nem hazudtam, mikor felajánlottam neki a védelmemet – nagy hasznát vehetném. A mai incidens okán senkit sem érne váratlanul, ha igényt tartanék a szolgálataira, és megvan benne a kellő rátermettség, hogy helytálljon a Cosa Nostra és az amerikai maffia rendezvényein. Azokkal a mellekkel, a hosszú lábaival, széles csípőjével és telt ajkával minden pasi úgy dalolna neki, mint a madár. Hiszen basszus, még engem is az ujja köré csavart!
Felém pillant, már egy jó ideje őt bámulom. A pír rózsaként nyílik ki az arcán. Gyönyörű. A hasonlóságokat keresem közte és Valeria közt, de nincs sok belőlük. A szeme kerekebb, ráadásul kék – Valé barna volt. Az arccsontja szélesebb, az orra pisze, a szemöldöke élesen ível. Nőies vonásai meg se közelítik Val lágyságát. Ő nem viselt testhez simuló ruhákat, és nem sminkelte magát. Sportos, vagány csaj volt, aki simán seggbe rúgott, ha rendbe kellett engem szedni. Mégis, Livia kisugárzásban valahogy rá emlékeztet.
Ezzel pedig eldőlt. Vöröske velem marad.
– Miért bámulsz? – kérdezi megszeppenve.
– Még nem válaszoltál az ajánlatomra – emlékeztetem.
Most rajta a sor, hogy végiglegeltesse rajtam a szemét. A szája belső felét rágcsálja, ahogy az államon lévő apró heget, majd a nyakamon átívelő sebhelyet elemzi. Nem láthatja, de egészen a mellkasom közepéig ér. Majdnem ott maradtam, mikor végighasított egy penge rajtam. Gerardo elég érdekes módon üdvözli a majdnem vejét, miután megtudja, hogy meghalt a lánya. Csak a szokásos családi baromság.
– Nem tudod, mire vállalkozol.
– Miért? – Elmosolyodom. – Csak mert kiakasztottad a spanyol dont? Szépségem, az ellenségemről beszélsz. Remélem megosztod velem majd a részleteket, hogy jót nevethessek a szenvedésén.
– Téged is nyomorba taszíthatlak.
– Nem kételkedem benne – bólintok. – Viszont a sikerem kulcsa is lehetsz. Mi lenne, ha az utóbbi mellett döntenél?
– A cél az lenne, hogy elbújjak. Ha megjelennék veled itt-ott, pont a rivaldafénybe kerülnék.
– Igaz. És?
– Szeretnék életben maradni.
– Nem foglak bántani, és aki nekem dolgozik, szintén védelmezni fog téged. Gerardo ugyan próbálkozik, de sok hatalma nincs az államokban. Ezt te is tudod, máskülönben nem ide menekültél volna. – A szeme megrebben, innen tudom, hogy beletrafáltam. – Ezek zártkörű események, olyanok, amiken eddig is részt vettél.
– Oké, megvédsz. Ezt John is megtette, bármennyire is rühelltem a képét – kikerekedik a szemem a szóhasználatától. Azta, vörösbegy tud durván is csicseregni! – Mármint, ő azért kezet emelt rám és erőszakoskodott is velem. Sőt, gyakran másokkal való szexuális légyottokra is kényszerített – javítja ki magát, amikor észreveszi a meglepettségemet.
– Mellettem ilyenről szó sincs. Mint mondtam, nem emelek kezet rád, és ha nem akarsz, szexelned sem kell velem. De egy ponton akarni fogod – jegyzem meg széles vigyorral. – Az pedig tuti biztos, hogy nem hagyom, hogy mással legyél. Ha egyszer a szeretőmmé fogadlak a nyilvánosság előtt, az enyém vagy. Nem osztozkodom.
A némaság nehéz súlyként ülepedik közénk. A motor dörmögését csak a sofőr szitkozódása múlja felül, ami egyre ritkul, ahogy elhagyjuk Manhattent, és közeledünk Putham felé. A házakat fák váltják fel, a sebességünk gyorsul a sztrádára gurulva. Livia csak figyel, de nem mond semmit. Néha kinéz az ablakon, hogy a Hudson folyóban gyönyörködhessen, de látszólag még ez sem tudja lenyugtatni a hevesen verdeső szívét. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit feleljen az ajánlatomra. Én is megkérdőjelezném a helyében, hiszen túl szép, hogy igaz legyen.
Az ismerős környék közben kirajzolódik az ablak keretében. Ezer közül is felismerem a Sugarloaf Hillhez tartozó buckákat.
– Uram, hamarosan megérkezünk – erősít rá a sofőr.
– Utolsó esély, Livia – sóhajom az este köveit görgeti le a vállamról. – Rengeteg telefont kell elintéznem, ha megérkezünk a villába, így nincs több időm veled tárgyalni. Akár kényszeríthetnélek is, mégsem teszem. Szerintem ez elég bizonyíték, hogy amit ajánlok, valós. Most kell döntened. Maradsz vagy mész?
Livia egyik lábát kecsesen keresztbe teszi, ujjával türelmetlenül dobol a combján. A kinti sötétség lassan betakarja a kocsi belsejét, mialatt a kinti lámpák ritkábbá válnak. Csak a műszerfal halvány fénye rajzol árnyékot az arcára. Az ajkát beharapja, miközben az arcomat bámulja, de az apró vállmozdulatok elárulják, hogy a szavaimat jól megrágja emésztés előtt.
Végül egy halk sóhaj szakad ki belőle. Az ujjai megállnak, tenyerét szorosan az ülés szélére simítja, miközben mély lélegzetet vesz. Tudom, hogy épp az esélyeket és veszélyeket forgatja magában, akár egy sakkjátszma minden lehetséges lépését. Az autó csendje mindkettőnk számára nyomasztó, de én nem töröm meg. Várok, mert látom, hogy belül már egyre nagyobb a vihar.
– Ha belemegyek, szabad járást kapok?
– Felügyelet alatt oda mész, ahová akarsz, de tudnom kell róla – felelem nyugodtan, ahogy rákönyökölök az ajtóra.
– Csak a tisztánlátás végett, a szeretőd és nem a ribancod leszek, igaz?
– Igen, Livia. Az a nő leszel, aki a csinos ujjai köré csavart. Mindent megkapsz, amit csak akarsz – luxust, hatalmat, tiszteletet. A Serpentim minden ága a lábad előtt hever majd, és senki nem mer rád nézni, amíg én azt nem mondom. Nem érhet hozzád más, és én sem teszek olyat, amit nem akarsz… de ne legyenek illúzióid. Ez az én világom és az én szabályaim szerint játszol. Ha betartod őket, királynő leszel, ellenkező esetben nem Gerardo lesz az, akitől a legjobban kell tartanod.
Felcsillan az írisze, ahogy elereszti apró mosolyát. Nem örömből fakadó ez. Sokkal inkább a kihívás mámorából született, és ez az én zöld tekintetemet is lángra lobbantja.
– Már fényesítheted is a koroná–
– Kurva élet! – üvölti a sofőr, félbeszakítva Livia mondandóját.
Megfeszül a testem, mikor az autó nekicsapódik valaminek, és előrezakózom az ülésben. A fejemben éles pulzálást érzek, akár egy nehéz vaslabda, ami a koponyámban pattog. A hatalmas nyomás alatt a szemgolyóm kiszakadni készül, a fájdalom ledermeszt, és minden izmom merevvé válik. A körülölelt füst sem segít a tájékozódásban, de ez nem állít meg abban, hogy kirúgjam az ajtót, és kimásszak az autóból.
Megkapaszkodom a korlátba, aminek ütköztünk, és állásba tornázom magam. Fájdalom nyillall a tarkómba, de az erős lüktetés hamar enyhe szédüléssé tompul. Az is lehet, hogy csupán a gyilkolási vágyam fojtja el, mikor meglátom azt a mocsok követet a másik autó volánja mögött.
Ő sem számított a balesetre, legalábbis nem így – alig bír talpon maradni, ahogy kimászik a roncsok közül. Élvezet nézni a szenvedést az arcán, de nekem ennél több kell. Megfogadtam, hogy kinyírom a rohadékot, ha ismét a szemem elé kerül, és én mindig betartom a szavam.
Lassú léptekkel haladok felé. Részben azért, hogy kiélvezhessem a pillanatot, másfelől azért, mert még mindig duplán látok. Amikor már csak két lépés választ el tőle, megragadja a bokámat, véres ujjai foltot hagynak a fekete farmerom anyagán.
Hallom Livia hangját mögülem, a gyötrelmes nyögéseit. Érzem a levegőben terjengő hányás szagát. Érzékelem a kanyarban leálló új autó fényszóróját, és felfogom, ahogy szólok Eathannek, hogy segítsen Vöröskének kimászni a kocsiból. Mindezt viszont külső szemlélőként élem meg, mert a vörös fátylon át csak Gerardo emberének hulláját látom.
Előveszem a farzsebemből a revolvert, kirántom a kakast és célzok. Kétszer sül el a fegyver, egyszer sikerül fejbe lőnöm a parasztot. Itt viszont nem állok meg. A maradék tárat is belé eresztem, végül már csak a dörrenések visszhangja és a kocsik füstje tölti be a levegőt.
– A főnököd lesz a következő – suttogom. A ma estével egy olyan háborút indított el, amit már nem lehet hidegen tálalni. És én a steakemet is véresen szeretem.
Mélyet szippantok a levegőből, a füst marja az orromat, de nem érdekel. Megnyomogatom a tarkómat, lassan a látásom is visszatér. Eathan felé fordulok, éppen akkor guggol le Livia teste mellé. Eszméletlenül fekszik a földön.
– Lélegzik? – lépek oda hozzá.
– Igen, de elég durva pánikrohama volt az előbb.
Leguggolok Eathan mellé. Végignézek Livia testén, külsőleg csak felszíni sérülései vannak.
– Amúgy ki a nő?
Óvatosan felemelem Vöröskét, ügyelek rá, hogy ne mozgassam a fejét.
– A szeretőm – felelem, ahogy elindulok Eathan kocsija felé.
– Már megbocsáss, de mi a fasz? – követ tátott szájjal. Kinyitja nekem a hátsó ülést, hagyja, hogy befektessem Liviát. – A bálon még nem volt csajod.
– Valóban, most viszont van. A kocsikulcsot! – Látom az ellenszegülés szikráját a szemében. – Most!
– Az ütközésben elment a maradék ép agysejted is? – rivall rám válaszul. – Hót ziher, hogy nem adom a kezedbe Aurórát!
A hangom morgással kíséri gyilkoló tekintetemet.
– Nem! – makacskodik és beszáll a volán mögé.
Magam sem tudom, hány szitokszó és halálos ítélet hagyja el a számat, mire belesüpped a fenekem az anyósülésbe.
– …És addig tekerem a nyakad köré, amíg a beled teljesen át nem itatja az aszott testedet! – fejezem be.
– Higgadj le! – Eathan elfordítja a kulcsot, a kocsi motorja pedig felbőg alattunk.
– Hívd fel az orvost, hogy húzza a belét a villába, és üzenem mindenkinek, hogy amennyiben túlélte a ma estét, hajnali egyre érjen vissza! – adom ki egymás után a parancsokat Eathannek. Nem érdekel, hogy vezet, és recseg a kormány a szorítása alatt. A düh hullámokban tör rám, hol kisebb, hol nagyobb szünetekben. A vérem forró lávaként áramlik az ereimben, felhevítve a testemet. Még a szememre is vörös fátylat rak, ahogy felkanyarodunk a dombra, és a visszapillantóból egy rövide időre meglátom Livia eszméletlen testét.
– Bassza meg! – eresztek el egy káromkodást a tüdőmben raktározott levegővel együtt. Minden légvétellel egyre jobban uralom az indulataimat, ez viszont nem jelenti azt, hogy azok csillapodnak is. Úgy csapok rá a műszerfalra, hogy az megreccsen.
Eathan megijed és elrántja a kormányt. Épp hogy nem megyünk neki a sziklafalnak.
– Nyugodj már le, Alex! – szól rutinusan és karakán hangon Eathan. – A legjobb haverod vagyok, de sem én, sem Aurora nem halnánk meg érted.
– Egy faszt nem!
Nyakaskodásom ellenére visszaveszek egy picit. Tényleg nem kéne csapkodnom a cikázó kanyarulatokban. Próbálok a természetre figyelni, ami körülvesz minket. A sarlóhold fénye kristállyá változtatja a királykék motorháztetőt, meg kell hagyni, kellemes látványt nyújt a szemnek. Eathan talán ezért nyugodt, még úgy is, hogy mellette engem esz a méreg. Imádja a járgányait, ezt a Nissan GT-R típust pedig a sarki fényről nevezte el.
Nem szeretek anyósülésen ülni, de sem idegrendszerem, sem időm nem volt vitatkozni vele. Az elmém kusza gondolatfolyamában úszom, ez pedig minden figyelmemet leköti.
Tököm számolt azzal, hogy a partiról lelépve követ valaki, pedig nyilvánvaló… Ma árnyéka vagyok az összeszedett önmagamnak, és ez dühít fel a legjobban. De azért más is van terítéken. Ennyire semmibe venni a tekintélyemet igazán bátor dolog, bár biztosra veszem, Gerardo számolt a következményekkel.
Senki nem húzhat ujjat velem. Senki.
Az emlékkép hatására megfogom egyik kezemmel a tarkóm, ami még sajog az ütközéstől. Három másodpercet adok magamnak a fájdalomra, aztán ismét a munkával foglalkozom.
– Honnan tudtad, hogy követnek?
– A bálról menekülve láttalak meg ezzel a lánykával távozni – bök hüvelykjével Eathan a hátsó ülés felé. – Mivel nem kenyered hazavinni senkit, furcsálltam a dolgot. Téged akartalak követni, de megelőzött Gerardo csicskája. Egyébként szívesen!
Morgással köszönöm meg a segítségét, mire felnevet.
– Tudom-tudom, mázli, hogy gimi óta ismerlek, különben lelőnél. Nem először hallanám!
Vállon csap, a hátam megfeszül a szúrástól, ami az ütközés utáni sérülésemből fakad, de egy grimasznál többet nem szentelek neki.
– És most, mi a terv? – Belenéz a visszapillantóba, nyakát nyújtja, hogy teljesen rálásson Liviare. Én csak hátrafordulok, úgy memorizálom a képet. Kontyba fogott frizurája immáron teljesen szétesett, és vörös hajzuhatagként öleli körbe a sápadt arcát. A sminkje is elmosódott, bár a rúzsáról én tehetek. Korábban szexi volt így, most viszont szája sarkában korábbi hányásának maradéka szárad. Sem engem, sem Eathant nem riasztott el a pánikrohamának látványa, melynek utótüzében most verejték fedi Livia bőrét. Sokkal förtelmesebb dolgokat is végignéztünk már. – Hazaviszed, adsz neki helyet az ágyadban, és beeteted mindenkivel, hogy kétéves cölibátusod ezennel véget ér?
Nem akarok vitába szállni vele, miszerint voltak egyéjszakás kalandjaim, így csak ridegen annyit mondok:
– Még kitalálom.
– Tényleg azt hiszed, hogy beveszik ezt az emberek?
Eathan kérdésére összepréselem az ajkam. Tekintetem visszatér az útra, a némaságban csak a süvítő szelet hallani. Nem tudom, mit felelhetnék.
Bevesszük az utolsó kanyart, és amikor elérjük a bejárót, lehúzott ablakkal fordulok a biztonsági őr felé.
– Üdvözlöm, Mr. Gorrison! – hajol meg tisztelettudóan az egyenruhás fickó. Megnyomja a megfelelő gombot, és a fémkapu nyikorogva kinyílik előttünk.
– Nem bízom benne, de jobb magam mellett tartani a lányt – térek vissza a témához. – Akár apám egyik bérgyilkosa is lehet.
– Oké, hogy nem vagy jóban apáddal, de hogy meg akarjon téged ölni… – hüledezik Eathan.
– Mindig is szálka voltam a körme alatt, ami elfekélyesedik, ha nem kezeled.
– Néha undorító vagy – fintorodik el.
Megáll a ház előtt, és lekapcsolja a motort.
– Apád miért akarna felbérelni egy lányt, fél évig egy katonád mellett tartani, vörösbe öltöztetni, és aztán megöletni vele? – boncolgatja tovább az elméletet, amíg én kicsatolom a biztonsági övet, és kinyitom az ajtót. – Ismerjük, inkább kivályná a saját szemét, mintsem végignézze, ahogy a nagy A-Group vállalat örökösét lecsukják illegális tevékenységekért vagy bekerül a hírekbe, mert meggyilkolták.
Apám hibáinak listája végeláthatatlannak tűnik, az első helyen pedig ironikus módon az „A” betű iránti szenvedélye áll. „A”, vagyis elsőszámú, a legjobb. Még az iskolában is ezzel jutalmazzák a tudást, az erőt, a kitartást. A faterom életét valahogy ez alakítja, és elvárja, hogy a környezete is alkalmazkodjon. Anyámat is ezen tulajdonságai, na meg neve miatt vett el, és később a gyerekeit is hasonló módon nevelte. A mi elbaszott családunk volt „A” család. Egy mindent felülmúló, kőgazdag família, akik legális vállalatukkal behálózták az egész Amerikai Egyesült Államokat.
Ha napvilágot látna, hogy az idősebbik fia alias én fekete bárányként a legnagyobb illegális hálózatot irányítom, ami nem csak ezt a kontinenst, de Közép-Európát is érinti, garantáltan kitörne a harmadik világháború. A tekintély, amit apám kiépített, lassan elrohadna, és a Gorrison nevet áthúznák a dicsőség tábláján. Pechére pedig hivatalosan én követem őt az elnöki székbe, így mindent elkövet, hogy némán, de hatásosan kiiktassa a vállalkozásomat és egyben a lehetőségemet is, hogy a trónjára ülhessek.
– Ha nem is a lebuktatás a célja, véget akar vetni az undergroundi uralmamnak. Ez a rajtaütés elég sok alkalmazottam és ügyfelem elvesztését jelentette – felelem, ahogy kiszállok az autóból és kinyitom a hátsó ajtót.
Livia most is úgy fekszik, ahogyan betettem. Kezét a feje mellett tartja, egyik lába a földön, másik behajlítva az ülésen pihen. Amint kiemelem onnan, és a mellkasomra fektetem, megérzem a liliom illatú parfümjét, mely izzadsággal és hányás szaggal keveredik. Fintorogva elfordítom tőle a fejem, és mélyet szippantok Sugarloaf Hill friss levegőjéből.
Nedves bőre hozzám tapad, ami a bálon még selymesen simult a tenyerembe. Nem tagadhatom, gyönyörű nő. Arcán apró, alig észrevehető szeplők pöttyöznek, amiket eddig észre se vettem.
– Szerintem a csaj igazat mond, és tényleg a spanyoloktól fosik – lép mellém Eathan. Fittyet hányva a szavaira felé fordulok, és a kezébe nyomom Livia könnyű testét.
Hüledezve rogy össze alatta, majd gyorsan kiegyenesedik, mintha mi sem történt volna az előbb. Ellenkezésre nyitja a száját, amit rögvest be is fog. Látom grimaszba fordult fején, hogy megérezte a Vöröskéből áradó, visszataszító bűzt. Normális esetben nevetést érdemelne a pillanat, ám ma túl ideges vagyok hozzá.
– Vidd a hálómba, és mosdasd meg! – adom ki a parancsot. – Aztán intézd el, amit korábban kértem tőled!
– De miért én? – nyafog Eathan. Öklendezve fordul el Livia arcától. – A legjobb haverod vagyok, ne már!
– Inkább örülj. Nem gyakran láthatsz női mellett, most itt az alkalom.
– Ö, cseszd meg?
Ráteszem Livia hasára a Nissan kulcsait, és határozott mozdulatokkal megindulok a bejárati lépcső felé. Eathan kiabálása egy ritmust követve kíséri lépteimet a fokokon, a fehér márvány kopog a cipőm talpa alatt.
– Mr. Gorrison – üdvözöl Charles, amint belépek a hallba. – Üdvözlöm itthon!
Meg sem lep, hogy már itt van, épségben. Ha ő odaveszne egy ilyen rajtaütésen, az tényleg a világvégét jelentené.
– Engedelmével uram, ma mégis csak fürdőt készítettem önnek!
Elmosolyodom. Ez volt a kapcsolatunk. Tömör, hivatalos, mély.
– Köszönöm! – felelem, majd elindulok az irodám felé. – Tíz perc múlva hozass egy csésze presszót és egy bögre meleg teát az irodámba. Egyeztess Eathannel, hátha képtelen egyszerre több dologra figyelni. És kérem az elmúlt két hét kamerás felvételeit is a bál helyszínéről – mondom kimérten, rá se nézve az idős férfira.
– Igen, uram! – bólint Charles, fél szemmel látom, hogy még egy apró mosolyt is elereszt. – Mennyire ideges? Kamillát, mentát vagy nyugtatót tegyek a teába?
Lehajtom a fejem, ujjammal támasztom meg, ahogy elrejtem a mosolyomat.
– A menta jó lesz – felelem.
Átsétálok a folyosón, egyenesen a ház déli részébe, ahol az irodám lapul. Nagy sóhajjal ülök a görgős székembe, a bőr recseg alattam. Lehunyom a szemem, élvezem a sötétséget, ami körbeölel. Csend van, béke. Az emberek nem is tudják, mennyit ér, amíg fegyverek nem dördülnek a füle mellett. A falióra ritmikus kattogásának ütemére veszem a levegőt, minden negyedik után lassan kifújom azt. Ez az én sziesztám, az idő, amikor feltöltődöm annyi energiával, hogy kibírjam az átvirrasztott éjjeleket. Az ördög elvégre sohasem alszik.
Most is, ahogy az izmaim elernyednek, és élvezem, hogy semmi más nincs, csak az itt és most létezés könnyedsége, a gondolatok százfelé cikáznak a fejemben. Azzal kéne foglalkoznom, hogy mégis miként tudta Gerardo távolról megszervezni ezt a rajtaütést, mégis csak egy bizonyos vörösbe öltözött nő rajzolódik ki előttem. Úgy uralta a színt, mintha az övé lenne. Minden porcikájában dominált a szenvedély, a vadság és a félelem – az a három dolog, ami igazán beindít. A rulett közben is égetett a tekintete, egyszerre akart megölni és levetkőztetni vele. Láttam már korábban a félelem fátylán átragyogó tettlegesség és túlélési szándék tengerét, és beleszerettem. Ezúttal ügyelnem kell rá, hogy a vonzalmam ne váljon érzelmekké.
Mire Charles behozza a teát és a kávét, az erőltetett pihenés csak még fáradtabbá tesz. Előrehajolok, megköszönöm az italokat, és miután kimegy az irodámból, tárcsázom a legjobb nyomozó számát.
– Livia Soren – szólok bele köszönés nélkül, amint meghallom, hogy életre kel a vonal. – Deríts ki mindent róla, amit csak tudsz! Állítólag maffiaügyekbe keveredett.
– Ez nem így működik – hallom a választ. – Tudod a szabályokat.
– Ne szórakozz velem, Chad! – szűrom a fogaim közt.
– Te ne szórakozz velem! Tudod, hogy rám nem hatnak a fenyegetéseid.
Végighúzom a kezem a tarkómon, erősen, hátha kinyomom belőle a feszültséget. A korrupt zsarukkal sose egyszerű tárgyalni.
– Jó – nyögöm végül. Basszus, nem kellett volna megnyomnom a fájó tarkómat. – Van egy banda, aki amúgy is a bögyömben van. Holnap reggelre megszerzem az infókat róluk, és lecsukhatod őket.
Ez a mi kis megállapodásunk. Én úgy szabadulok meg azoktól, akikre nincs szükségem, hogy sittre vágom őket, Chad pedig bezsebelheti a „kemény” munkája után járó jutalékokat. Cserébe bárkiről kiderít bármit, már ameddig az állami szféra nyilvántartása engedi.
– Livia Sorent mondtál? – kérdez vissza. – Ismerős a neve, utánajárok.
– Szólj, ha jutottál valamire! – mondom, mielőtt leraknám a telefont.
Felsóhajtok, ahogy előredőlök a székemben, és a papírokkal kezdek babrálni. Pénzügyek, szerződések, panaszok… De hiába, képzeletem hamar visszavándorol egy vörös nő ajkaihoz. Frusztráltan túrok bele a hajamba.
– Ahj, Vöröske… Mi a fenét kezdjek veled…?
Vélemény, hozzászólás?