Sors krónikák I. – A Vinculum átka

Prológus

AXL

Minden erőmre szükségem van, hogy ne öljem meg a nőt ott helyben. Vörös fátyol vetül a szememre, a vérszomjam csak növekszik, amikor a keze hangos csattanással találkozik az arcommal. Ha tudná, milyen lényt pofozgat, biztos nem nézne rám ilyen fennhéjázva, mint most.

A fene az egészbe bele!

Közel-távol húsz éve élek a Földön, abban a dimenzióban, ahol az emberek tanyáznak. Az idő múlását mindössze a körülöttem lassan felnövő gyerekek mutatják, és az álcám, amelynek érdekében az alakomat is úgy változtatom, ahogy az árvaház lakói. Megjelent szeplők, zsíros haj, esetenként egy-egy pattanás. Nem nevezném gusztusosnak a kisfelnőttek külső jegyeit, de ahogy hallottam, idővel ez a korszak is véget ér. Alig várom! Sem a korom, sem a külsőm nem teszi lehetővé, hogy legálisan piáljak és szexeljek, pedig ez a kettő elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzem magam.

A nő, aki dajkaként felel értünk ebben az omladozó házban, most épp a haját tépi. Olyan szavakkal illet, amiket nem szabadna mondania. Cifra káromkodásai mosolyt csalnának az arcomra, ha épp nem hasonlókon járna az eszem.

Perszóna. Koporsóbérlő. Ribanc.

Több mindent is csinálhatnék vele. Felgyújthatnám, összeroppanthatnám a nyakát vagy szimplán egy életre tolószékbe kényszeríthetném. Wayne viszont megesketett, hogy nem ölök halandót, engem pedig köt a szavam. És esélytelen, hogy a közeljövőben távozzak csak azért, mert éppen gyilkolni támad kedvem. Mintha egy láthatatlan kötél szorítaná a torkomat, ami hamarabb megfojt, mintsem megtegyem, amire vágyom.

Végisimítok a nyakamon, ezzel biztosítom magamat, hogy nincs ott semmi. Veszek egy mély levegőt, kizárom a nézőközönséget, akik a szobában azt lesik, ezúttal miért kerültem bajba. Fejben elszámolok háromig és csak akkor nyitom ki a szememet, amikor a nő hangos rikácsolása elhal.

– Ha azt hiszed, hogy tizenhét évesen mindent tudsz, hát nagyon tévedsz! – sziszegi, akár egy mérgeskígyó. Még a tekintetét is átitatja a halál ígérete, mialatt végigmér.

Magasabb vagyok nála, izmosabb és kettőnk közül én rendelkezem mágiával, noha az utóbbiról fogalma sincs. Nem fél, pedig kellene. Feltekerném a beleit a csuklómra, és…

– Axl, ne!

Nem tudom, ki szól, de már késő. Szupergyorsasággal ragadom meg a mellettem álló vázát, és nagy erővel a nő fejéhez vágom. Élvezem a fájdalmat, amit mindkettőnknek okozok. A szilánkok belehasítanak a húsomba, a kiserkent vér végigcsorog a kézfejemen.

A nő csodával határos módon nem vérzik, ennek ellenére bizonytalanul lép hátra, kezével az étkezőasztal egyik székébe markol támaszként. Arcát a szabad kezébe temeti, én pedig pont ezt a pár másodpercet használom ki arra, hogy sarkon forduljak és mihamarabb elhagyjam ezt a penészes helyet. Ha az ösztönömre hallgatok, a végén tényleg a mélységbe taszítom a lelkét.

Véletlenül se állok meg, még akkor sem, amikor meghallom a nőt ismét torka szakadtából kiabálni pár méterre mögöttem. Rohadtul mérges vagyok, és hirtelen elegem lesz ebből az egész rothadó, nyomorult házból.

Igyekszem nem a teljes sebességemen haladni, de így is végigsuhanok a rothadó folyosókon. A falak úgy omladoznak, mintha maga az épület is szégyellné a rászaggatott, ősrégi tapétát. Minden mocskos sarokban ott a penész bűze, olyan savanyú, hogy hányinger kerülget, ahogy zihálva vágom át magam az egykor nappalinak nevezett helyiségen. A padló alig bírja a lépteimet, rohad minden szál fája, mégis megtart.  A plafonról vakolat hullik, és esküszöm, ha még egyszer rám esik, letépem ennek az elátkozott háznak a tetejét!

A kezem lüktet, a vér továbbra is lecsorog az ujjamon. A szemem vörösen izzik, lehunyom, hogy senki se vehesse észre. Vadásznom kell, méghozzá gyorsan!

Elérem a főbejáratot, olyan vehemensem vágom ki az ajtót, hogy az nyikkanva fogad. Aztán megtorpanok. A kötelék megállít, erősen gyomorszájon rúg, amikor mellé érek.

Ivana a lépcső harmadik fokán ül. Mintha sírt volna, és rühellem magam érte, mert nekem köszönheti, hogy ide került. Mégsem érzek bűntudatot, nem, ez valami más. Talán együttérzés, de az is lehet, hogy minden mellkasomban tomboló keserű szorítás Ivyből ered a kötelékünkön keresztül.

Még egy halandó, akinek esküt tettem.

Nem szólok hozzá, rezzenéstelen arccal viszonzom a tekintetét. Néz rám az azúrkék szemével, a vörös íriszembe bámul, ahogy félresöpri az arcába lógó szőke tincseket. Azt hiszi, kontaktlencse, legalább is az élet törvényei alapján. Sosem kérdőjelezte meg a szavaimat, a köztünk feszülő szál és a Nephaleion[1] tesz róla, hogy így legyen. Neki viszont fogalma sincs erről. Nem tud a természetfelettiről sem arról, miért vagyok mellette kiskora óta. És nem is akarom, hogy valaha megtudja. Elég, hogy biztonságban tartom, ő pedig önkéntelenül elrejt engem az istenek és a testvéreim elől. Más nem számít.

A szája sarka megremeg, ahogy lesétálok a lépcsőkön, és elindulok a kapu felé, legyőzve a bennem lüktető kényszert, hogy menjek vissza hozzá.

A szél belém mar, még a tüzes bőröm ellenére is kiráz a hideg, de leszarom. Az esküm visszarántana Ivanához, a dühöm és a vadászösztönöm azonban erősebb.

– Gyere vissza, te senkiházi! – ordítja a dajka, amint kiér az udvarra. Kontyba fogott haja a megszokottól eltérően most szétáll, és azt kívánom, bár én tépkedtem volna meg. – Gyere vissza, hogy jól móresre tanítsalak!

Eszemben sincs szót fogadni. Elérek a lelakatolt kapuhoz, és nagy lendülettel átugrom a kerítést.

Sokáig kísér a nő rikácsolása. Még akkor is a fülemben cseng, amikor tisztes távolságra kerülök tőle és elengedem magam, hogy szabadon mozoghassak a magam módján. A járókelők észre se vesznek, olyan gyorsan haladok a hűvös kanadai város tava felé.

A Föld nem tartozik a mágikus birodalmak közé, az erőm mindössze tíz százalékát használhatom fel anélkül, hogy felborítanám a világ egyensúlyát. Ha nem így tennék, a halandók földjére bocsátott fátyol, a Naphaleion megtörne, és az emberek rájönnének, hogy ami mitológia, valójában létezik. Az itt lakók minél többször, minél nagyobb hatalommal néznek szembe, annál immunisabbak a Naphaleion hatására. Általában őrültnek vagy hívőnek titulálják azt, aki átlát a fátylon és felszólal, de akinek tudása veszélyt jelent, halállal lakol.

Szóval mind a természetfelettieknek, mind az embereknek fontos, hogy az egyensúly megmaradjon, épp ezért nem használok sok mágiát. Arra viszont pont elég, hogy fél perc alatt a mólóhoz jussak, ami a dullsfieldi erdő szélén áll, és ami nagyjából két kilóméternyire van az árvaháztól. Meglepően sok erre a Noktyrosz[2], az a sötét forrás, amiből én nyerem az erőmet, ezáltal otthonosabb, mint bárhol máshol a Földön. Az energia, ami szenvedésből és fájdalomból születik, és ami a mélység lényeit tölti fel mágiával.

A móló deszkái felhevülnek a talpam alatt, ahogy magamba szívom a mélység forrásának ősi erejét. Forró lávaként ég a bőröm, a sebem lassan beforr, a szemem elveszíti vörös ragyogását. Az ujjbegyeim bizseregnek, a levegő körülöttem enyhén sistereg, én pedig felfrissülten szívom be a füllött oxigént. Végre!

Elégedetten engedem el a Noktyroszt, eleget fogyasztottam belőle. A halandó álcám alatt parazsak fénylenek, talán még túlzásba is estem, de elértem a célomat – ismét ura vagyok az ösztöneimnek. Felnézek az égre, a felhők egyre komorabban pillantanak vissza rám. Jobb, ha minél hamarabb levezetem a feszültségemet, mielőtt elkapna az eső.

Lesétálok a mólóról, a lábam alatt serceg az avar, ahogy az erdőbe érek. A fák magasra nyúlnak, elzárják azt a kevés fényt is, amit a ma kínál. Az árnyékok közt mozgok, bár tudom, a foroxok így is méterekről kiszagolják a jelenlétemet. Ahogy én is tudom, a közelben vannak. A rájuk jellemző égető, nehéz, savas szag az orromba mar, muszáj a földre köpnöm, mintha ezzel megszabadulhatnék a kesernyés íztől.

Meghallom az egyik bestia morgását. Lépek egyet, a tenyerembe idézem a Pyraliont – az elolthatatlan tűzből kinyert gömbömet, ami egy ritka és veszélyes ajándék a véremből. Heves suhanással borul lángba a kezem, amit mosollyal jutalmazok.

– Gyere, te dög! – suttogom.

A forox parancsszóra ugrik ki a bokrok mögül, vicsorog, akár egy veszett vadállat. A csontjai ropognak, inai megfeszülnek a félig lebomlott húsán.

A mélység legundorítóbb lénye. Felüvölt, eltorzul az arcom az erős orgánumtól. Még a dajkánál is rosszabb, amit nehéz űberelni. Elrugaszkodik hátsó lábain, ropognak a végtagjai, ahogy felém iramodik. Elugrom előle, majd nekivágom a Pyraliont. A robbanás visszhangzik az erdőben, vörös fény nyalja végig a fatörzseket, mialatt a tűz melege végigsimít a gerincemen.

A foroxnak reagálni sincs ideje, már mögötte állok, és a gömbömet széles vigyorral fúrom a bordái közé. Olvadt csontja az alkaromra cseppen, majd hamuvá porlad és szürkére festi az amúgy fekete bőrdzsekimet. Örömmámorban úszva taposok rá a maradványokra.

Ekkor lép elő Wayne. Őszülő haja egykor hollófekete lehetett, de ennek nyomait már csupán elvétve látni. Vastag szemöldöke alatt barna szempár hunyorít, nagyobb orra ráncba szalad a forox savas nyála láttán, ami a földből kiölte a virágokat. Íja a vállán, de látom, hogy a hátára függesztett tegez félig lecsúszott róla. Lőni készült. Ki tudja, mióta figyel. Ő a legidősebb vadász a régióban, ismeretségünk jóval régebbre nyúl, mint a Földön töltött életem. Ivana mellett ő a másik halandó, akinek nem akarom leolvasztani az arcát, bár tény, gyakran az idegeimen táncol a szabályaival. Ha nem azt kell hallgatnom, hogy miért figyeljek jobban oda a Noktyrosz használatára, akkor seriffként oktat engem, a bajos tinit, hogyan legyek mintapolgár.

Most viszont rám néz, biccent, de egy szót se szól.

– Ha a forox miatt jöttél, elkéstél – jegyzem meg vidáman, mire megdörzsöli fehér borostáját.

– Ezúttal gyorsabb voltál nálam.

– Mindig az vagyok – horkantok fel. Odalép a forox maradványaihoz, felmarkol egy keveset a hamvaiból és leszórja vele a talajra cseppent nyálát. A savas hatás elhal, sistereg, akár a tűz, mikor vizet öntenek rá. – Ivana vár rád – jegyzem meg komolyabban, aminek hatására rám emeli barna szemét. – Látogatási nap van, a betonlépcsőn ül.

– Tudom – bólint egyszerűen. – Voltam ott, de nagyjából két percig élvezhettem a társaságát, mert aggodalmasan elküldött, hogy keresselek meg.

– Tipikus – húzom félmosolyra a számat.

– Fontos vagy neki.

– Igen, a kötelék miatt – felelem, ingerültségemben pedig belerúgok a felmart homokba. – Ne tegyünk úgy, mintha valódi érzelmeket táplálna irántam. Lépjünk tovább!

– Alig tudott járni, mikor melléd került, és azóta elválaszthatatlanok vagytok. Szerintem nem csak a kötelék az oka.

– Mintha nem neked lenne rohadt fontos a lány – vörösbe fordul a látásom. – Ha nem kerülnél életveszélybe minden egyes nap, már rég örökbe fogadtad volna. De ellentétben veled, nekem nincsenek érzéseim, vadász. Rohadtul nem tudom, mi jár egy halandó tinilány fejében.

– Kivéve, ha Ivana-ről van szó.

És ez tényleg így van. A fajtám csak tanulni tudja az érzelmeket, de valójában képtelenek vagyunk megélni őket, legalább is a bonyolultabbakat. Én is tudok gyűlölni vagy szeretni, imádom a vér ízét. De szerelembe esni vagy bűntudatot érezni? Esélytelen. Ha ilyen érzés kavarog a mellkasomban, az Ivyből áramlik belém a kötelékünkön keresztül, így tudom, hogy éppen milyen lelki állapotban van. Valamiért mégis, mikor sok időt töltök mellette, akaratlanul is ellágyulok.

– Szerintem nem kell ecsetelnem, mennyire fél, hogy megint bajba kerülsz. Húzz haza, mielőtt leszakad az ég, és maradj mellette, ahogy kell.

– Tudom, mi a dolgom! – csattanok fel, a parazsak megjelennek a bőröm alatt, mielőtt mély sóhajjal elnyomnám őket. – Kicsit felidegesítettem ma magam.

– Nálad ez mindennapi. Na nyomás! – int fejével az árvaház irányába. – Én elintézem a maradékot.

[1] Nephaleion = A fátyol, ami eltakarja a halandók elől a mágiát. Az Órkosba (Élet Könyvébe) írt mágia táplálja.

[2] Noctyrosz = A mélység lényeinek otthona, egyúttal a hely, ahonnan az erejüket nyerik. Így hívják a mágiájukat is, ami szenvedésből és fájdalomból születik.